Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Konrád György: Így beszél a metropolitán tücsök (esszé)
Dahlem villanegyedében laktunk a Pacelliallén, egy kétemeletes társasvilla háromszobás lakásában. Az alsó szinten az egyik szoba Jutkáé, ez volt a hálószoba is, a másik az enyém. A felső szinten volt a nappalival összenyitott lakókonyha, meg az erkély. Drapp padlószőnyeg borította mindenütt a lakást, amely egy kissé túl volt fűtve, befelé döntöttem a csuklós ablakot, hol túl meleg volt, hol meg fáztam. A lakásbarlang kéjes volt, bebújtam az odúba, forogtam a forgószékemen, vertem a gépemet, élvezettel tapodtam mezítláb a szőnyegpadlót, megmarkoltam az asztal jó minőségű, vastag, barna lapját és megrezzentem, ha felberregett a telefon. Semmit sem szerettem elintézni, dühöngtem, ha délelőtt el kellett menni valahova. Jutkával szép csendesen meg tudtunk lenni, jók voltak a magányos esték, amikor nem szűrődnek be zavarosabb hullámok és nincs jelen akarnok idegesség. Jutka aggódásait kezdtem kitanulni, ismerősek lettek nekem. Már tudtam, hiányérzetem támadna, ha kevesebbet aggódna, hogy valami rosszat evett, hogy fázni fog, vagy attól, hogy a dohányfüst ingerelni fogja a torkát, amelyet selyemsálak védenek a hirtelen lehűléstől. * Átjöttek Párizsból a gyerekeim is, Dorka és Miklós, kaptunk a Wissen- schaftskollegtől, amely ösztöndíjjal meghívott, egy vendéglakást számukra. Sokat nézték a színes televíziót, csatangoltunk a városban, az erdőben, elsétáltunk Grünewaldseehez, megnéztük a dahlemi múzeumot, amely nemcsak gazdag, de oly kitűnően és tanulságosan van elrendezve, hogy mindenki megtalálja benne a magáét, még a gyerekek is mászkálhatnak a csendesóceáni szigetvilág hajóin, és a vakoknak is van egy terem, ahol megtapogathatják a képzőművészetet. Pizzériákban kagylót ettünk, eljártunk az Arsenal művészmoziba, használtruhaboltból mindannyian kiruházkodtunk. Tulajdonosa, egy filozófia szakos bölcsész, addig elmélkedett Manilában egy buddhista telepen pálmafák között, az örökké kék ég alatt, mígnem kedve támadt a berlini szürkeséghez, a széles, ködtakarta császári utakhoz. Jöttek ifjú barátaink: Vető János, Kozma Gyuri, Janesch Péter, Sarkadi Bori, Budapesten többen úgy gondolták, hogy most Nyugat-Berlin a pálya, itt összpontosul az idők szelleme. Akkor rendezték a híres Zeitgeist kiállítást, éppen betörtek az „új vadak”, az expresszionisták, megpróbálták kiszorítani a nonfiguratív absztraktakat. A kiállítás épületében, közel a falhoz ellibbentettem a vajszínű függönyt, s ráláttam a város két felét elválasztó falra, meg arra a hepehupás, gyomos telekre, ahol valaha a Gestapo kínzókamrái voltak. Aztán elmúlt a karácsony, az újév, megürült a ház, elmentek a gyerekeim, a budapesti vendégek is, és a mi időnk is fogyatkozott. Huszonöt társadalomtudóssal ebédeltem naponta, zömük idősebb volt nálam, tíz országból jöttünk össze, az ott töltött akadémiai év végére némelyiket megkedveltem, s már úgy képzeltem, hogy hiányozni fognak, ha elválunk. * Ó, igen, az a hosszú cikk a budapesti pártlapban: mögöttem áll „az imperializmus katonai, gazdasági és politikai gépezete”, elrémítő mondataimat 579
