Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)

A gödör aljában tócsába gyűlt a víz, abba engedik bele a koporsót. A pap elkéri a lapátot az egyik munkástól, földet vesz rá. Föld, por és hamu vagy ó ember. És Isten parancsa szerint ismét a földbe térsz vissza. Testvérem! Örök emlék néked. Ledobja a földet a koporsóra. A lapáttal keresztet rajzol a sír falára három oldalról. Lepecsételtetik ez a sír Krisztus második eljöveteléig, az Atyának és Fiúnak és Szentiéleknek nevében. Amen. A munkások elkezdik betemetni a sírt. Az összetapadt, vizes föld nagyokat koppan a koporsón. Miért csináltad? így most jobb neked? Rám miért nem gondoltál? Önző kutya vagy. Az ember nem okoz ilyen fájdalmat annak, akit valóban szeret. Nézd, itthagytál, egyedül vagyok; nagyon egyedül. Mikor megcsinálták a hantot, a pap és a kántor idejönnek részvétet nyilvánítani.

Mindenki elment. Állok a koszorúkkal felékesített friss hant mellett, üresen, fáradtan. A torkomat megint szorítja a fojtogató csomó. A hajam már csuromvizes, nem fog fel semmit az esőből, így a cseppek lassan végigfolynak az arcomon. Átázott a zakóm és az ingem is. Fázok. Nem tudom, mióta állok itt egyedül, nem érzékelem az idő múlását. Elindulok.

A kocsma szemközt van a temető kapujával. Talponálló. Zaj van és füst. Pálinkát kérek, hátha elmúlik tőle a vacogásom. Égeti a torkomat, a nyelőcsövemet; az egész belsőmet kellemesen felmelegíti. Négy napja alig ettem valamit, s amint lenyelem a pálinkát, érzem, hogy pillanatokon belül a fejembe száll; eltompulnak az érzékeim, jóleső zsibbadás árad széjjel a tagjaimban, s a torkomban is enged a szorítás. Iszok még.

Nem tudom, hányadik pohárnál tarthatok. Szédülök. A kocsma meg-meg- mozdul körülöttem. Valaki mellettem áll. Mond valamit. Nem értem a szavakat. Aztán én kezdek el beszélni hozzá. Az asszonyról mesélek neki. Bólogat. Fizetek neki egy pohárral. Megölel. A csapos tessékel ki bennünket. Az utca üres. Lassan megyek. Könnyű a lábam. Hazaérek. Zakómat ledobom a földre a szobában, és leülök a fotelba.

Mellettem fekszik. Beszélgetünk. Mesél nekem. Lágy a hangja, nyugtató. Sötét van, oldalról látom, de csak a kontúrjait. Azt mondja, olyan jó így egymás mellett feküdni. Nem fordul felém, amikor mondja. Megkérem rá. Hiába. Félig felülök, hogy megfogjam, és magam felé fordítsam. Ekkor veszem észre, hogy halott. A koporsóban fekszünk mind a ketten. Oldalra fordulok, látom az ujjnyi vastag férgeket, amint felénk másznak a földben. Világít a fejük, mint a szentjánosbogarak. Egyre közelebb jönnek. Megpróbálok kiszabadulni. Nem tudok. Azt mondja, maradjak nyugton, ne fészkelődjek; hová mennék, mikor itt olyan jó. Hallom, hogy a férgek rágni kezdik a fát. Kiabálok, hogy segítsen valaki.

Felébredek. Elaludtam a fotelban. A szobába beszűrődik az utcai világítás. Csend van, csak a konvektor halk duruzsolása hallatszik, és a bútorok reccsennek meg néha. Kiszáradt a szám, szomjas vagyok. Kimegyek a fürdőszobába, iszom. Aztán újra leülök a fotelba. Rágyújtok. Elszállt a részegség jótékony öntudatlansága, újra fojtogat, újra szorítja a torkomat a csomó. Aztán hirtelen, mintha elvágták volna az útjában álló akadályt, kitör belőlem a zokogás. És sírok. Sírok.

507