Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
hazamenni hozzá, jó mellébújni. Megnyugtat, ha megsimogat; ha rám mosolyog. Örülök, ha adhatok neki valamit; boldog vagyok, ha boldognak látom. Otthonomnak érzem az ő otthonát. Azt érzem, hogy összetartozunk. Fáj a lábszáram az egy helyben állástól. Megpróbálom egyik lábamról a másikra áthelyezni a súlyomat. Csak néhány pillanatig jobb, utána megint hasogat. Izzadok. Érzem a hátamon kiütő verítéket, érzem, hogy átnedvesedik az ingem, elválik a bőrömtől, aztán amikor újra hozzáér, hideg. Megborzongtad Nem akarok felnézni, nem akarom látni a papot, a kántort, a munkásokat. Elkezdem megszámolni a szemfedő rojtjait. Huszonkettőig jutok. Tekints reám és könyörülj rajtam azok ítélete szerint, kik nevedet szeretik. - Tekints reám és könyörülj rajtam! - Ments meg engem az emberek rágalmaitól, hogy megtarthassam parancsaidat. - Tekints reám és könyörülj rajtam! - Jusson színed elé kérelmem, a te beszéded szerint ments meg engem! - Könyörülj és nyugtasd meg teremtményedet Uralkodónk, az Istenszülő és minden szenteid imái által! Megmozdítom a kezemet. Az ujjaim elgémberedtek, nyirkosak a hosszú összekulcsoltságtól. Mikor lesz már vége? Meddig húzzák még?- Szeretlek.- Miért? - kérdezi, s látom közben a szemén átsuhanó árnyékot. - Miért szeretsz? Öreg vagyok, csúnya vagyok, rigolyás vagyok, magamnak való vagyok. Nem is hiszem el. Zavarban vagyok. Úgy érzem, azt váija, hogy azonnal cáfoljam meg, amit mondott.- Szeretlek, mert jó veled lenni; mert megnyugtatsz; mert vársz; mert gondoskodsz rólam; mert... Amint elkezdem, rádöbbenek, hogy sikamlósak a szavaim; csúsznak, mint a hal pikkelyes, nyálkás bőre, s mindegyik csak érinti, csak kis részét jelöli meg annak, amit mondani szeretnék. Közben őt nézem, látom, hogy issza ezeket a szavakat, látom, hogy vár még valamit mindegyik után. Újra próbálkozom.- Egyáltalán nem vagy öreg. Szép vagy. Nekem nagyon szép... Egyszerre úgy érzem, mintha feneketlen kútban keresgélnék; meg-megfogok valamit, s mikor kihúzom, akkor derül ki, hogy darab csak, töredék. Tehetetlen vagyok. Dühít, hogy nem tudom kimondani, hogy nem tudom szavakba foglalni, ami bennem van.- Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni? - kérdezek vissza bosszúsan, feladva a reménytelen küzdelmet. - Miért szeretlek? És te miért szeretsz? Arcán kislányos, pajkos mosoly ömlik el, amely feloldja várakozó, feszült komolyságát.- Csak. Hirtelen csend lett. A pap lapoz a könyvében. A kántor ugyanúgy áll, mint eddig: test előtt összekulcsolt kéz, emelt fej, félig leeresztett szemhéjak. A munkások egymás füléhez hajolva sugdolóznak. Halkan nevetnek. Lehet, hogy viccet mesélnek egymásnak. A gyertyák lángja remeg. Jócskán leégtek már, a folyékonnyá vált faggyú lecsorgott rajtuk, megdermedt. Egyre alaktalanabbak. Mely világi gyönyör marad kesergés nélkül? Mely dicsőség áll 501
