Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
a földön változatlanul? Minden gyengébb az árnyéknál és csalékonyabb a tűnő álomnál! Egy pillanat s mindent megemészt a halál, de orcádnak világosságában és kellemed szépségében Krisztus, választottadat nyugtasd meg, Emberszerető! Nem érzek semmit, szikes mező vagyok belül. Egyszerre mintha eltávolodna tőlem a ravatalozó, s hideg, sápasztó fénybe kerülne minden; a koporsó, a gyertyák, a pap, a kántor, a sutyorgó munkások. Mintha kívül kerültem volna a szertartáson, mintha nézőként látnám az egészet.- Első áldozásra kaptam először új ruhát. Anyám hófehér gyolcsból varrta, úgy néztem ki benne, mint egy kis menyasszony. Nagyon örültem neki, és a templom felé menet végig illegettem magamat a főutcán. Apám rám is szólt mosolyogva, hogy ne kínlódjak, menjek rendesen. A templom előtt nagyon sokat voltak már mire odaértünk, és engem egy kicsit elkedvetlenített, hogy majd’ minden lánynak ugyanolyan szép ruhája van, mint nekem. A mise alatt alig figyeltünk a papra, egymásnak mutogattuk a ruhánkat. Aztán otthon egész nap abban voltam, még este sem akartam levenni. Anyám először kérlelt, később már szidott, mindhiába. Végül apám szólt rám. Az ő szava törvény volt a házban, neki soha nem mertem nemet mondani. Este van. Az ágyban fekszünk. Magáról mesél nekem. A tér szemközti oldalán új házakat építenek, a sötétítő mellett bevilágít a hegesztés ívfénye. Hallgatom. Megpróbálom elképzelni kislányként.- Tízéves alig múltam, amikor megjött az első menstruációm. Nagyon fájt a hasam, nagyon megijedtem. Először nem mertem szólni senkinek, de amikor rájöttem, hogy vérzek, mégiscsak felébresztettem anyámat. El volt képedve. Láttam rajta, hogy zavarban van; valószínű meglepte, úgy gondolhatta, ez még később következik. Aztán nem is mondott semmit szinte, csak azt, hogy mostantól nagylány vagyok, és hogy ez ezután mindig így lesz. Hihetetlennek tűnt és nagyon ijesztőnek. Nem akartam. Másnap reggel, amikor apám rám nézett, láttam, hogy ő is tudja már. Ezután valahogy minden megváltozott körülöttem, másképp bántak velem. Egyre többet kellett anyámnak segítenem, és egyre kevesebbet hancúrozhattam az utcán a többi gyerekkel. Fölé hajolok. Nézem. A felvillanó, remegő, kékesfehér fény időről időre kiszakítja testét a sötétségből. A két szeme kifényesedett az emlékezéstől. Megsimogatom az arcát, aztán lejjebb, a nyakát, a vállát, a mellét. A mozdulataimat is szaggatottá teszi a villogó fény. Kezem ott marad a mellén. Megcsókolom.- Szép vagy.- Ugyan mi szép van rajtam? — kérdez vissza hitetlenkedő hangon, de látom rajta, hogy örül. - Szép voltam. Valamikor.- Biztosan valamikor is szép voltál, és most is az vagy. Szép a hajad, a homlokod, a két szemed, az arcod, az orrod, a szád, az állad, a nyakad, a két melled - mondom, és sorban megpuszilom a megnevezett testrészeket.- Nem szép dolog hazudni egy öregasszonynak - mondja tettetett komolysággal, amelyet azonban ellágyít az ajkak sarkában bujkáló mosoly. Szeretkezünk.- Milyen volt neked az első? Ki volt az első férfi? - kérdezem utána.- Milyen? — kérdez ő is, és eltűnődik. — Maga a dolog nem jó, de ami körülötte volt, az olyan nagyon romantikus. Leginkább a hangulatra 502
