Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
Képtelenség, hogy ennyi lenne; hogy most már sosem látom többet. Nézem a koporsót, az aranyszínű cirádákat a fán. Mintha motoszkálást hallanék belőle. Szólni akarok, hogy nyissák fel, mert él; mert megfullad benne. Mélységes bölcsességgel mindeneket intéző egyetlen Teremtőnk, ki mindnyájunknak, azt, ami hasznos, emberszeretőleg megadod: nyugtasd meg a te elhunyt szolgálódnak lelkét, mert benned helyezte bizodalmát, Alkotónk, Urunkban és Istenünkben. A felismerésre, hogy csak az idegeim játszanak velem, s a motoszkálás nem más, mint a papír zizegése, ahogyan a pap a koporsó másik végén lapozza a könyvét, egyszerre enged a feszültség, s valami sötét nyugalom árad szét bennem, mint a megtépázott tájon a vihar elvonultával, amelyen nem mozdul semmi, csak a fellegek úsznak fölötte, és a letördelt ágak reccsennek meg néha. Az első szeretkezés. Régóta tartok tőle, mint mindentől, amit várok, aminek a bekövetkeztében bizonyos vagyok. Félek, hogy rosszul sikerül, hogy csalódom vagy ő csalódik, és megváltozik, felborul köztünk ez a lassan kialakult, csendes harmónia. Aztán ezen az estén eljön. Egyszerre sötét lesz a szoba, látom a sziluettjét, ahogy felém közeledik; érzem testének melegét, ahogy hozzám simul, és elkap a vágy, visz magával, sodor, mint a folyó, amely feltartóztathatatlanul rohan a zuhatag felé. A szeretkezésekről nem marad emlék; az egyesülést, a mozgást, a fokozódó élvezetet és a beteljesülést nem őrzi meg a tudat. Utána a vállamon pihen a feje, hallgatom megnyugvó lélegzését. Béke van bennem, elégedett vagyok. Szívembe rejtem a te beszédeidet, hogy ne vétsek ellened. - Áldott vagy te, Uram, taníts meg engem a te igazságaidra! - Megemlékezem éjjel a te nevedről, Uram! És megtartom törvényedet. - Áldott vagy te, Uram, taníts meg engem a te igazságaidra! Munkából megyek hazafelé. Fáradt vagyok és ingerült. Idegesít a tömött busz, a belém könyöklő emberek, az utca, az ősz, a szemetes lépcsőház, minden. Ráadásul rossz a lift, fel kell gyalogolnom három emeletet. Lihegek, mire felérek. Nem keresem a kulcsomat, csengetek. Kinyitja az ajtót, mosolyog. Amint beteszem az ajtót magam mögött, megölel.- Vártalak. Jó, hogy itthon vagy. Gyere, egyél! Várnak rám a bűnösök, hogy elveszítsenek engem, de én bizonyságaidra figyelmezek. - Üdvözítő, üdvözítsd elhunyt szolgálódnak lelkét. - Minden gonosz úttól eltiltom lábaimat, hogy megtartsam igéidet. - Üdvözítő, üdvözítsd elhunyt szolgálódnak lelkét. Éjszaka van. Órák óta az utcán járkálok. Gondolkodom, gyötrődöm. A lány szavai égnek bennem, amelyeket utolsó találkozásunkkor, a presszóban mondott. Normális ez a kapcsolat? Normális vagyok én? Nem betegség ez? Hogyan lehetek szerelmes ebbe az asszonyba? Megállók a felüljárón, a korlátra könyökölök. Szembe fúj a szél; jólesik, hogy csípi az arcomat. Alattam a kivilágított, üres vasútállomás, szemközt a város legmagasabb háza. Már csak néhány ablak világos, olyan, mint egy keresztrejtvény téglalap alakú hálója. Végül is mi a szerelem? Ki tud erre pontos, mindig érvényes definíciót adni? Mi a normális? Nem tudom, semmit sem tudok. Azt érzem, hogy jó 500
