Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából
A FOGADÁSON MONDOTT BESZÉD E legmagasabb kitüntetést átvéve megemlékezem mindazokról a férfiakról és nőkről, akik számára nem annyira egyén, mint inkább egy hang vagyok, és valaki olyan, aki hozzájuk tartozik. Őket kellene idehívni, és nem is csak egyetlen országból érkeznének. Mindenekelőtt azokra gondolok, akik — bárhol is élnek, Lengyelországban vagy külföldön — a lengyel nyelvhez és irodalomhoz kötődnek; az én Európámra is gondolok, a Németország és Oroszország közt elhelyezkedő országokra, melyek jövőjében, a szabadság és a méltóság holnapjában hiszek; s különösen ahhoz az országhoz térnek vissza gondolataim, ahol születtem, Litvániához. S mi több, mivel régóta száműzetésben élek, méltán tekinthetnek a sajátjuknak mindazok, akiknek el kellett hagyniuk falujukat, szülőföldjüket a nyomor vagy az üldöztetés miatt, és új életmódhoz kellett alkalmazkodniuk; sok milliónyian vagyunk a Földön, mert ez a száműzetés kora. Azt az országot sem hagyhatom itt említés nélkül, ahol újból letelepedtem, Amerikát, ahol nemcsak vendégszeretetre és megbecsült munkára találtam, mint sokan előttem, hanem az amerikai költőkkel is barátságot kötöttem. Bár a Kaliforniai Egyetem, ahol húsz éve szláv irodalmakat adok elő, nem kevés Nobel-díjas professzort számlál tagjai között az egzakt tudományok terén, folytatva e sort ma első Nobel-díjasát ünnepelheti a bölcsészettudományok területén. Magában a költői hivatásban sajátos paradoxon rejlik. A költő, lévén dühödt individualista, olyan célokat tűz ki maga elé, amelyeket csak néhány közeli jó barátja lát, megszokja, hogy nehezen érthetőnek tekintik, aztán egy nap rádöbben, hogy versei összekötik az embereket, és - akarva, akaratlan - szimbolikus szerepet kell magára vállalnia. Régóta élek külföldön, és Lengyelországban lassanként az új nemzedékek költője lettem, úgy gondolom, e kalandomnak vannak bizonyos, korát megelőző, egyetemes érvényű tanulságai. A költő térben elválasztható olvasóitól, de ha a szellemi kapcsolat megmarad, a határoknak és a korlátoknak, legyenek azok bármilyen természetűek, nincs hatalmuk. Úgy érzem, nekünk Lengyelországban és az országon kívül, fontos dolgot sikerült elérnünk azáltal, hogy nem ismertük el a lengyel irodalom felosztását két különálló organizmusra attól függően, hol él az adott szerző. Ez azon fiatal lengyelországi kollégáim érdeme, akik nem hagyták magukat abszurd doktrínáktól megtéveszteni, és azoké, akik felolvasásokkal, lapokkal, könyvekkel védték a gondolatok szabad cseréjét. Független kiadóiknál megjelent versesköteteim a legértékesebb kiadványok könyvespolcomon. Nem kisebb elismerés illeti elképesztő energiájukért és kitartásukért azt a pár embert, akik lengyel könyveket és folyóiratokat kiadó intézeteket alapítottak külföldön, ilyen a Franciaországban működő Instytut Literacki, amely a háború vége óta folyamatosan jelenteti meg az emigráns és a hazai szerzők köteteit. Az adott kultúra ilyen folytonossága és egysége, amelyet igen kedvezőtlen körülmények között őriztek meg, ellentétes a végleges száműzetés és epekedés romantikus hangulatával, amely a XIX. században kötődött az emigráció fogalmához. Része vagyok a lengyel irodalomnak, amely viszonylag kevéssé ismert a világon, mert szinte lefordíthatatlan. Egybevetve más irodalmakkal, alkal489
