Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából
emberei fedeznek fel. Nincs jelentősége annak, mennyire vettem szószerint jövendöléseit, az általános tájékozódás volt fontos. Oskar Mítosz, akárcsak William Blake, Emmanuel Swedenborg írásaiból merített ihletet. Attól a tudóstól, aki előre látta - korábban, mint bárki más - a kudarcot, amely az emberiségre vár a világmindenség newtoni modelljében. Amikor, rokonomnak köszönhetően, Swedenborg figyelmes olvasója lettem - egyébként nem úgy interpretáltam, ahogy az a romantika korában elfogadott volt - nem gondoltam volna, hogy hazáját elsőként egy ilyen alkalommal keresem fel, mint a mostani. Századunk a végéhez közeledik, és - főként e hatások miatt - nem merném kárhoztatni, mert ez a hit és a remény évszázada is volt. Mély átalakulás folyik, amelyet ugyan még nem tudunk átlátni, hisz mi magunk is részesei vagyunk ennek a folyamatnak, amely olyan jelenségekkel véteti észre magát, amelyek mindenütt megdöbbenést keltenek. Ez az átalakulás kapcsolatban áll azzal, ami Oskar Mítosz szavaival, „a dolgozó tömegek legmélyebb titkát” képezi, amelyek „elevenebbek, mint bármelyik más korszakban, a megújulást szomjazzák, kínok közt élnek”. Az ő titkuk, a valódi értékek bevallatlan szükséglete nem találja meg azt a nyelvet, amelyen kifejezésre juthatna, és ebben nemcsak a tömegkommunikációs eszközök birtokosait, hanem az értelmiséget is súlyos felelősség terheli. Az átalakulás azonban, dacára a rövid távú előrejelzéseknek, folytatódik, és valószínű, hogy a borzalmak és a veszedelmek ellenére is korunkat mint a szülési fájdalmak fázisát fogják értékelni, amely elkerülhetetlen ahhoz, hogy az emberiség átlépje egy újabb tudatállapot küszöbét. És akkor majd kialakul az új értékrend, meg vagyok győződve róla, hogy Simone Weil és Oskar Mítosz, azok az írók, akiknek hűséges tanítványa vagyok, megkapják a megérdemelt elismerést. Úgy gondolom, nyilvánosan ki kell jelentenünk, hogy kötődünk bizonyos nevekhez, így pontosabban meg tudjuk határozni helyzetünket, mintha azokat emlegetnénk, akikkel mindenképp szembenállunk. Remélem, ez az előadás a gondolatmenet meanderei ellenére - ami a költőknél foglalkozási ártalom — világosan megmutatta, mire mondok „igent”, mire „nemet”, legalábbis a tekintetben, hogy milyen kulturális örökséget vállalok. Mert mindnyájan, akik itt vagyunk, az előadó és a hallgatóság is, csak a múltat a jövővel összekötő lánc szemei lehetünk. 488
