Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Aranyi László: Bűvészinasok és Beavatottak (Székely Ákos: f) (kritika)
ARANYI LÁSZLÓ Bűvészinasok és Beavatottak SZÉKELY ÁKOS: f Ott kezdeném, ahol mintegy három esztendeje abbahagytam: „ Úgy vélem, a magyar nyelvű irodalom történetének minden eddiginél fontosabb évtizedei előtt állunk...” — írtam Avanti! című esszémben (Életünk, 1988/12. szám). Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy a pártállam ilyen drámai gyorsasággal - a jerikói harsonák segédlete nélkül -, csak úgy ukmukfukk összeomlik, maga alá temetve az „aczélos” kultúr- és művészetpolitikát? Tehát, legalábbis a lehetőségek szintjén, ma már irodalmunk legfontosabb évtizedeiben járunk. Az ember azt gondolná, a Magyar Műhely köré csoportosuló irodalmi avantgarde prominens figurái most aztán kedvükre kitombolhatják magukat. Csakhogy legtöbben közülük úgy jártak, mint az egyszeri Bűvészinas, aki mesterétől ellesett mágikus praktikákkal olyasvalamit bűvölt elő csőrös retorták hasából, amitől megijedt, amivel nem mert szembesülni. Hogy komolyra fordítsam a szót, az avantgarde nem bizonyos művészeti stílus- irányzatok gyűjtőfogalma, inkább alkotói attitűd Éthosza, sőt politikája is hozzá tartozik Gestalt-képéhez. Vigyázzunk, nemcsak Assisi Szent Ferenc képvisel éthoszt, hanem Platón Kalliklésze is, és Shakespeare 111. Richárdja is, mikor azt mondja: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek / S utálom e kor hiú gyönyörét.” Az avantgarde mindig is a kifejezetten szélsőséges, a rombolás és teremtés egymástól elválaszthatatlan, kettős lényegét hordozó, vagy fogalmazzunk árnyaltabban, radikális alkotók és gondolkodók - most ez utóbbin a hangsúly - „fényes ösvénye”. Amit Nietzsche dionüszosziként határozott meg, annak sötét, kifejezetten káini, sőt luciferi aspektusát képviseli a mindenkori avantgarde. Az a rendkívül pimasz csúsztatás - Lukácstól származik-e vagy sem, most ne bolygassuk -, hogy a századelő izmusai kapcsolatot kerestek és találtak korunk forradalmi munkásmozgalmával, szinte kiirthatatlanul belekerült az utóbbi évtizedek valamennyi irodalomtörténetébe, azt sugallva, hogy az avantgarde egy amúgy is erősen megkérdőjelezhető politikai frazeológia értelmében „baloldali” értékeket képvisel, különösen rossz fényt vet rá napjainkban. Vörös, de nem úgy „vörös”, ahogy az elmúlt negyvenvalahány évben vörösnek illett lenni Hunniában, hanem „elhajló”, ergo hivatalból üldözendő vörös. Aki valamennyire ismeri az avantgarde történetét, nyilván tudja, szép számban folbukkantak ott egészen más színű zászlók, ingek, gatyák. Nem beszélve „fura” politikai jelképekről. Gondoljunk csak Szabó Dezsőre, az olasz futuristákra, a német expresszionisták közül Hans Heinz Ewersre, vagy akár Ezra Poundra... Miféle avantgarde az, melynek kétségtelen esztétikai radikalizmusa mögül hiányozni látszanak az emberi, erkölcsi, politikai, világnézeti szélsőségek? Azért merem ezt a kérdést ilyen szemtelenül megkockáztatni, mert nincs tudomásom arról, hogy a Magyar Műhely állandó munkatársai közül bárki is szimpatizánsa lenne akár a Voks Humana Mozgalomnak, akár a Magyar Október Pártnak, a Budapesti Anarchista Csoportnak, vagy akár fölcsapott volna a New Age prófétájának. Inkább valamiféle tradicionális, langyos liberalizmus szószólóivá lettek, talán már maguk is elpolgárosodtak, egy hierarchikus felépítésű struktúrában otthonosan berendezkedve szabályos 477
