Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Aranyi László: Bűvészinasok és Beavatottak (Székely Ákos: f) (kritika)
citoyenként szövögetik álmaikat. Breton egy igencsak hasonló gesztust nem bocsátott meg Dalinak soha az életben... Remélem, „öreg” barátom, Székely Ákos viszont megbocsátja nekem, hogy nemrég megjelent mappája ürügyén látszólag valami egészen mással hozakodtam elő; persze mondandóm - legalábbis részben - vonatkozik őrá is. Petőcz Andrásról írtam egyszer, hogy „laboratóriumi körülményekhez szokott alkotó”. Ez Székely Ákosra is igaz. Csendesen, szerényen, de megátalkodott makacssággal formálgatja életművét Nem, nem tévedés, Székely Ákos esetében rögtön életműről beszélni, hiszen egy-egy kiragadott müve elveszik antológiákban, csoportos kiállításokon egyaránt. Mostam gyűjteménye, harminc verskép tetszés szerint rendezhető halmaza nyilván idővel újabb, nagyobb Halmazok szerves részévé válik, mely egyre inkább valamiféle pszeudo-Makrokozmoszra emlékeztet, ahol már nem lesz értelme az emberi rendező elvnek. Groteszk agyrém, mondhatnánk, de próbáljuk csak Székely Ákos lapjait élőlényekként, halmazait élőlények szimbiózisaként elképzelni, rögtön egy egészen más világ nyílik meg előttünk, melyben a látvány aszkétikus szikársága burjánzó, ismeretlen ősvadont sejtet. Amíg Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor, és Petőcz András újabb kötetei még csak mintegy „elrugaszkodófélben” voltak a könyvtől, adekvát módon bizonyítva, hogy a könyv, mint médium, bizonyos nyelvi struktúrák közvetítésére teljességgel alkalmatlan, addig Székely Ákos mostani mappája már végképp elrugaszkodott a „Guten- berg-galaxistól”. Na bumm neki, és akkor mi van? - morgolódnak ilyenkor jó öreg fausti kultúránk javíthatatlan szkeptikusai, hiszen oly mindegy, hogy egy információ, vagy pláne egy műalkotás könyvben, a barlang falán, vagy a számítógép képernyőjén jelenik meg. Azért az ilyen irányú kísérletek, törekvések — idővel - általában módosítják fogalmainkat a műalkotás, a textus, a vers mibenlétéről. Nem beszélve arról, hogy az alkotói kompromisszumokat következetesen elutasító avantgarde művészek - ilyen egyébként Székely Ákos is - produktumainak, nagyon csúnya szóval élve, ontológiai státusa azonnali és hisztérikus reakciókat vált ki az ún. hagyományos műalkotásokon edződött befogadókban. Mindenképpen forradalmi tehát, mégpedig egyfajta új, már-már paranormális érzékenységet feltételező, illetve azt kialakítani szándékozó. Nos, ezért látom némiképp faramuci, tudathasadásos helyzetnek, hogy a művészet forradalma, mégpedig permanens forradalma ha már többé-kevésbé a szemünk előtt zajlik, hol vannak a forradalmárok? Nem kerülhetem meg a kérdést: milyen költő Székely Ákos? Pontosabban milyen költő lenne, ha illedelmesen egymás alá rendezett, metrikai szabályoknak engedelmeskedő, bravúros alliterációkkal, frappáns rímekkel ékesített költeményeket írna? Hiába is keresnénk Székely Ákosban a századelő izmusainak obiigát harciasságát, árkon-bokron csörtető, barbár, őselemi dinamizmusát, Crowley és Artaud eszelőssé- gét, vagy a még régebbi előfutárok közül Komjáthy Jenő titokzatos jelenés-szerűségét. Egész egyszerűen Székely Ákos költészete férfiasán szomorú. Nem rosszkedvű, nem kiábrándult, nem melankolikus - szomorú, éppen úgy, mint Juhász Gyuláé... Kétségtelenül irodalmunk egyik legérdekesebb alakja. Általában egy-egy alkotó személyiségnek rejtélyeit, ellentmondásait az életmű teljessége oldja föl; Székely Ákosnál ez fordítva van, művészetének meglepő egységéből bontakoznak ki egy jelentős művész, egy Beavatottá érett Bűvészinas személyiségének űjabb és újabb titkai. (Magyar Műhely, 1990.) 478
