Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lakner Lajos: A teremtett világ (Tamási Áron regénymodellje) (tanulmány)
mutatja, hogy „a hagyomány nem tanulható; vagy megvan, és akkor benne vagyunk, belekerülhetünk, vagy nincs és akkor nem ... a hagyomány valójában radikális, jelenbeli történésekben él. Feltör, áttör, kitör.”1,1 A tradíció e természetes érvényessége különíti el a hagyományért való Szabó Dezső-i küzdelemtől, s a magyar szellemi élet állandó hagyománykeresésétől, -kreálásától. Tamási nem fel/át dolgoz és nem imitál népi alkotást, hanem a magas irodalom szintjére emelve beszéli a népművészet nyelvét, műveiből „ugyanaz a levegő árad”14, mint a folklór művészi alkotásaiból. A mesei jelleg határozza meg az epikus folyamat legfontosabb elemét, a kalandot is. A kompozícióról mondottak figyelembevételével könnyen belátható, hogy számuk nem szaporítható a végtelenségig. Improvizatív jellegük nemcsak élőbeszédszerűvé formálja az elbeszélést, hanem elrejti az áttetsző modellt (ti. a meséét s a mítoszét). A kalandok elsősorban próbajellegűek. Mivel azonban az alakok a kollektív én- és öntudat kifejezői is, ezért önazonosságuk bizonyítása a közösségi világ őrzését, óvását is jelenti. A kalandok mennyisége és jellege maga is világképi jelentőségű. A Szűzmáriás királyfiban csak a legjellemzőbb, azonos jelentőségű helyzetekben láthatjuk a hősöket. Az epizódok ezáltal közvetlenebbül épülnek be az alapstruktúrába, gyorsabb iramúvá válik az elbeszélés, segítve a sorsszerűség dimenziójába emelni a történést. Az Ábelben a különböző fajsúlyú kalandok fokozott halmozása lassítja az elbeszélés ütemét s földibb jellegük valószerűbbé formálja a történetet. Itt szeretnék rámutatni arra is, hogy Tamási mindig kijelöli az értelmezés dimenzióit. A Szűzmáriás királyfi bevezető sorai - a gazda megbüntetésének története - egyértelműen jelzik mesei jellegét, e regény második részének kezdő látomásai a mítosz, a szentség dimenziója felé irányítják az olvasót. Az Ábel pontos dátumot megjelölő bevezetése, az elbeszélő bizonytalansága („...hogy szerda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani...”) s az igazat mondás igénye („Nem mondom, hogy megázva, de erősen nyirkosán érkeztünk haza...”) a valószerűség, a hitelesség illúzióját igyekeznek felkelteni, hisz mintegy megjelenítik magát az emléke- zői-elbeszélő pozíciót. Az első regényében a stilizáció irrealizáló, az utóbbiban az emlék felidézödésének szelektív természetét igyekszik megjeleníteni. A mesei látószögben benne rejlik ugyan a világ értelmezése, de épp jellege, célja teszi alkalmatlanná a világ modulálására.15 Tamási műveivel pedig erre is vállalkozik. Eszközül a regény és a mítosz megoldásai kínálkoznak. S az, hogy Tamási első regényét a mítoszformálás törvényei szerint építi fel, meggyőzően bizonyítja ismét, hogy a folklór felől közeledett a regény hagyományához. E formálási mód világépítő szerepe később is megfigyelhető, de a mesei és a regényi-szépirodalmi „fogások” lesznek inkább a meghatározóak. A Szűzmáriás királyfiban a realista próza analitikus módszerével szemben összegző modellálást figyelhetünk meg. A szociális környezet, a lélek, a morális viszonyok elemzése helyett alaptípusokból, alap-léthely- zetekből bontja ki a jelentést. A székelyek ismétlődő, romlás felé mutató önpusztítása sorsszerű, végzetes, öröknek tűnő alaphelyzet, melyet tipikusan mítoszi megoldás szakít meg: Bódi szellemi táplálékká, igévé változik. A mítosz modellképző szerepének csökkenését jól mutatja az Ábel analitikusabb módszere, s az, hogy a fő oppozíció társadalmi jellegű. A Szűzmáriás királyfiban a város mint élet- és magatartásmód, illetve az ehhez kapcsolódó szemlélet elutasítása még csak axiomatikus s a regény világán belül periferikus helyzetű, az Ábelben azonban már cselekményszervező erővé szilárdul. A mitikus megoldások elvékonyodásával párhuzamosan megerősödik a mesei jelleg, elmozdul a nézőpont: a sors tragikusságát annak bizakodó, értékképző sajátossága, a hangulat szent komolyságát a derű váltja fel. A sors mindennapibb környezetbe oldása, a hőssel szemben megtartott bizonyos fokú távolság teret enged az iróniának és öniróniának. A megrajzolt történet paradigmatikus jellege végig megmarad, de a hős deszakralizálódik. Bódi alakját jelek, természeti tünemények avatják mitikussá; Ábel önerejéből nő fel a világ s a lét értelmezéséhez. E regényben a történet- és értelmezés-párból épülő szerkezetre nem épül mitikus világ, a hős „hargitai” módon 462
