Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lakner Lajos: A teremtett világ (Tamási Áron regénymodellje) (tanulmány)

fogalmazza meg igazságait. Bódi minőségileg áll fölöttünk, Ábelben „csupán” bizonyos tulajdonságoknak jut az átlagnál nagyobb szerep. Mindkét hős jelképi, de Bódi a létezés égi szférájával, értékeivel kapcsolatot teremtő, a közösségi test szellemi táplálékává átváltozó kiválasztottak sorsát példázza, Ábel pedig egy nép megtett és kívánatos útját. A műalkotás mint dolog*6 az első esetben a hit, az utóbbiban az érzelmi-értelmi belátást aktivizálja. A Szűzmáriás királyfiban a mitikussá formált történelmet a megváltás-mítosz örökérvényűségével győzi le. A történelmi sors létsorsként értelmeződik, s a megoldása is létfilozófiai, eschatalogikus. Az Ábelben a „történelmi” út léthelyzet belátásává érlelődik, sorsértelmezéssé tágul.

Tamási művei világképének középpontjában - ahogy az eddigiekből is kitűnhetett - létfilozófiai kérdések állnak. Ezért is először természetes módon a mítosz adódott modellképzö formaként. A regények sugallta értékrend szerint a paraszti létszemléletet (nem létformát!!) az égi szférához való közvetlen kapcsolódása emeli más létszemléletek fölé. E szent dimenzió földi megtestesülése a természet. A Szűzmáriás királyfiban ez tette lehetővé a megváltást, hisz a mitikus ciklikusság feloldását az teremthette meg, hogy e létszemlélet számára adottságként létező, a természet folytonos megújulásának élményébe be lehetett oltani a hasonló struktúrájú keresztény eschatalógiát. Ábelben is a természet revelálja az öröklét élményének lehetőségét. A társadalom törvényei kreáltak, többféleképp magyarázhatóak, ezért lesznek rombo- lóak és másodlagosak e világban. A természet az önazonosság egyetlen biztosítéka, melyhez képest az azonosnak tűnő társadalmi helyzetek csak rövid ideig adhatják meg ezt, mert pusztán homogenizálják a legkülönbözőbb emberi magatartásokat, érzéseket (Fazakas és a tanári kar; Ábel, Surgyelán viszonya az igazgatóhoz; a Nazarénus és a nagyapa sorsa) de közömbösek, sőt azzal, hogy szétszakítják az egység élményét, ellenségesek a bensőséggel, mint legvégső értékkel szemben. A regényekben a világ természetes működését, az égi szférával való immanens folytonosságot a kreált, az ember számára idegen társadalmi-szociális kapcsolatok zavarják meg. E világképben a személyiség fejlődését nem a társadalom biztosíthatja, hanem a transzencendenssel való kapcsolat kialakítása. Ezért lesz oly fontos szerepe a Szűzmáriás királyfiban az immanens és a transzcendens misztikának, a későbbi regényekben pedig a hirtelen megvilágosodást megjelenítő látomásoknak, vízióknak. Ábel és a Szülőföldem elbeszélőjének sorsa jól példázza, ha jól és helyes irányba figyelünk, az eligazító jeleket mindig megláthatjuk e földi világban. A poétikai formálás szintjén több szempontból is kiemelkedően fontos e személyiségkép. Egyrészt: társadalmi regény sikeres megírásának lehetőségét, amint a Czímeresek is mutatja, kizárja. Másrészt az előbb említett látomások „hagyomány” szerinti megjelenítése a művek költőiségét erősen fokozza. A harmadik, a jelen pillanatban a legfontosabb: a mozgást, változást nem a külvilágban, hanem a személyiség számára tételezi. A világ megváltoztatása helyett a személyiség megszüntetve-megőrzése következik be. Ez egy spirálszerű cselekménystruktúrát hoz létre, melynek során a hősök visszatérnek abba a világba, ahonnét kiszakadtak. Szabadságuk csak azért van, hogy most már tudatosan vállalják közösségüket, vagyis személyes meggyőződés, személyes hit következménye legyen a hazatalálás. E vállalás egyben tanúságtétel e világ értékessége mellett. Nem véletlen, hogy a regények elbeszélői vagy meggyőző funkciójúak, vagy példát adó főszereplők. A választásban nemcsak transzcendálódik, de transzcendenssé is emelkedik a befogadó közösség. A mítosz és a mese pedig mintegy állandósítja, paradigmává, örökérvényűvé változtatja e cselekménystruktúrát. A szülőföld szerepének megítélése szempontjából különösen fontos, hogy a Szűzmáriás királyfiban a hős a megváltó funkciójú, a későbbi művekben azonban a szülőföld. A tragikum végessége azért oly idegen e világképtől, mert oly szorosan feltételezi egymást e két pólus, hogy hiányzik a baj és elhárítása közti távolság, akár a mesében. 7 Emiatt és a világosan felismerhető struktúra miatt csekély a művek belső feszültsége, hisz az értékhiányok, értékpusztulások ellenére is az értéktelítődés felé haladunk.

463