Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Szörényi László: Hunok Recanatiban (próza)
jasan megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mikor én bevallottam, hogy Budapestről, felélénkülve tudakolta, hogy pontosan hol lakom. Mondtam, hogy Kispesten.- Az ugye ott fekszik Pesterzsébet mellett? - kérdezte izgatottan. S az igenlő válasz után hőstenorként sóhajtott (megjegyzendő, Gigli is Recanati- ban született):- Pesterzsébet a világ legszebb városa! - Igen szerényen ellenvetésekkel próbálkoztam, de diadalmasan letorkolt:- Ugyan, hiszen ott lakott a szeretőm, mikor pilótaoktató voltam Má- tyásfóldön! Részletesebb magyarázatot a grófi ház és szőlőbirtok kétszáz kilós főpincemesterétől kaptunk, aki nyájasan beinvitálta az összes hallgatót, amikor órára menet, elhaladtunk a pincegádor előtt, de csak Pali és én engedtünk a kísértésnek. A gróf úr mint antifasiszta, Magyarországra emigrált Mussolini elől, majd Mátyásföldről, Argentína érintésével hazatért és felvirágoztatta a helyi borkultúrát. Hogy igazat mondott, legalábbis ami a virágoztatást illeti, azt az ötödik kancsó bor után mi is elismertük. Emiliónál sem volt rossz a bor, de kávé már nem járt az ebédhez. A társaság asztalbontás után persze átvonult a szomszédos bárba, kávézni. Minket azonban hiába invitáltak. Gőgösen kijelentettük, hogy utáljuk a koffeint, inkább üldögélünk a szabad levegőn. Elhitték, pedig csak azt lestük, mikor hagyja ott egy pádon valaki az újságját, hogy rávethessük magunkat. Másnap, óra előtt, a kicsi és kopasz professzor úr - aki egyébként árkádiai költő volt, évente egyszer, görög pásztorruhában, fel is lépett az Akadémia az idő szerinti főpásztora, azaz a Fiat tulajdonosa, Agnelli előtt egy-egy új versével, de mint hallom, azóta teljesen megbolondult - megszavaztatta a társaságot, hogy akar-e az ellátás mellé még ösztöndíjat is? Boldogan jelentkeztünk, de csak mi ketten, magyarok. A többiek értetlenül bámultak és leszavaztak, mondván, hogy hiszen mindenkinek van dollárja, beválthatja. Tehát továbbra is gyűlöltük a koffeint, az újságot, az esti röviditalokat és a tengerparton a fürdőkabin-bérlést. Ha valaki megjegyzést tett volna, bátran vághattunk volna vissza Leopardi tizenegy éves korában írott értekezésével: „az antik bölcsek kifejtették, hogy az embernek nagyobb hasznára és gyönyörűségére szolgál a termékeny szántóföldek, legelők és számlálhatatlan pénz birtokánál az, ha mindebből semmi sincs neki és nyomorúságban és nélkülözésben tengődik”. Senki sem tett megjegyzést, csupán Kornélia, a gyönyörű német leányzó nem vett fel többé úszás után a kocsijába, mert a seggünktől vizes lett az ülés, ugyanis - kabin híján - nem tudtunk hol ruhát cserélni. Ettől kezdve autóstoppal mentünk le délutánonként a tengerre és egy halászkocsma vécéjében öltöztünk át. Igaz, egyszer kabinhoz is jutottunk az én jóvoltomból, ugyanis - aperitif híján - magyar népdalok éneklésével múlattuk magunkat, mire a kabinos megjegyezte, hogy olyan szépen éneklek, mint egy vízihulla (megnéztem utána egy marchei közmondásgyűjteményben: nem dicsérő értelemben mondta) és ha abbahagyom, használhatjuk ingyen a kabinját. De jó volt így is, kiúsztunk a hullámtörőig és néztük, hogy a helyiek hogyan szerzik be vacsorájukat, kagylókat gyűjtve a gát szikláiról. Evusi lengyel volt és nő. Pali tehát felajánlotta neki, hogy látogassunk 407
