Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Szörényi László: Hunok Recanatiban (próza)
el Loretóba, ott van egy II. világháborús lengyel katonatemető. Volt is, elég ápolt, hiszen nem a szocialista Lengyelország tartotta fenn, hanem az emigráns szervezetek. A sok kereszt mellett a hegyoldalra kapaszkodó sírkert egy eldugott sarkában négy félholddal ékesített fejfát is találtunk: tatár katonáké volt, őseik a XVII. században menekültek orosz fennhatóság alól Lengyelországba. A tengerparton egy élő lengyelt is találtunk, a hajdani nagy csata ittmaradt hősét, kocsmáros volt és görögdinnyével kínált, utána egy tengeri rózsagyökérből pipát gyártó üzemet látogattunk meg, csak a vásárlási ajánlatot hárítottuk el határozottan, hiszen dohányozni sem szoktunk, stb. stb. Csongor szivarra gyújtva próbáltunk stoppolni, fel is vett egy paraszt a Mercedesére, mikor megbizonyosodott arról, hogy nem vagyunk olaszok. - Azokat ugyanis utálom - köpött ki az ablakon az önérzetes marchigiano. Évusi és Pali aznap, vacsora után, Leopardi szellemében társaloghattak, valahogy így: (legalábbis a „Pensieri” alapján rekonstruálhatólag):- „A nők miatt már elveszítettem két teológiai erényt, a Hitet és a Reményt. Maradt a Szerelem, azaz a harmadik, s arról nem tudok lemondani, akkor sem, ha már nem hiszek és nem remélek semmiben.”- „Akarja, hogy őszintén válaszoljak?” - így a leányka, eltökélten.- „Egyenesen kérem rá! Hiszen utazó vagyok és keresem a ritkaságokat.”- „Én úgy okoskodom a gyönyörről, hogy a férfi mindig végtelen élvezetre vágyik, olyanra, amely teljesen kielégíti, folyton vágyakozik s így olyan dologban reménykedik, amelyet igazából el sem tud képzelni” - csíphetett oda a lovagnak Évusi. De Pali sem hagy(hat)ta magát.- „Egy húsz-huszonöt éves nő talán jobban vonzó és csábító, ennélfogva sokkal inkább ébreszthet és főleg táplálhat egy szenvedélyt, mint egy tizenhat-tizennyolc éves” - susoghatta. A párbeszéd lefolyását nehéz most már pontosan kideríteni, de a végeredmény felől nem lehetnek kétségeim, mert Pali félrevont és közölte, hogy - sajnos - éjszakára ki kell költöznöm közös szobánkból, mert Évusi szemérmes és csak sötétben hajlandó. Hiába érveltem Ovidiusszal, aki a délutáni szerelmet részesítette előnyben, anti-auktorálisan, de auktoriálisan szedették velem a sátorfámat. A vacsora után kértem tehát még egy kancsó bort Emiliótól és sóhajtva elvonultam egy magányos dombra, a város szélén, melyet régebben csak Táborhegynek hívott a helyi nép, de Leopardi világhírre emelte „A végtelenség” címú versében s neve azóta csak „Colle del Infmito”. Szívemhez nőtt e kicsi domb magánya S a vadon sövény függönye előttem Körös-körül a messzi szemhatáron.* Nem borzongtam bele ugyan a mély csöndbe és az ágak között zörgő széltől sem féltem, mint a vers tanúsága szerint a szegény és magányos költő, aki annyiban hasonlított hozzánk, hogy sosem volt pénze, de annyiban már csak hozzám, hogy dermesztő magányban töltötte éjszakáit Recanatiban. (Igaz, ő * Leopardi költeményeit itt és a továbbiakban Rába György fordításában idézem. (Sz. L.) 408
