Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Imre László: Kiss Ferenc: Csoóri Sándor (kritika)

ciográfiákhoz és a Kubai napló-hoz képest az idöindex milyen keveset módosított az Iszapeső vagy filmforgatókönyvei jelentésén.

Kiss Ferenc a 60-as években vált ismertté, mint a Nyugat első nemzedékének, Juhász Gyulának, Kosztolányinak, a kortársi irodalomnak és a verstannak a szakértője, de elsősorban páratlan formaérzékű verselemzőként. Nem minta módszertani szempontú lírateoretikus, hanem mint az adott vers alkatának, hangzási és érzelmi lényegének, gondolati és kifejező sajátosságainak kivételes tehetségű felismerője. E mostani kötet harmadik tanulmányában, mely A lírai hős arculata címet viseli, ez a verselemző fenomén szólal meg. Minden észrevétele hiteles, minden megfigyelése találó, s abban, ahogy egy verset szétszed és összerak, valóságos virtuóz. Tévedhetetlen ösztönnel mutat rá a versképzó elemek összefüggésére és jellegadó pontjaira. Nem lelkesedik a versekért, nem arról beszél, hogy neki ezek a költemények, vagy szerinte ezek a költemények miért fontosak, hanem sok részlet felvillantásával és szintetizálásával tudja megnevezni a Csoóri-líra értékeit.

A sok-sok költészettörténeti és kritikai tanulság mellett azonban ennek az írásnak is van politikai-eszmei hozadéka. A Párbeszéd, sötétben című kötet Közeledés a szavakhoz című darabját idézi Kiss Ferenc: „Kimondom ezt a szót: szerelem - eltévedek. Kimondom ezeket a szavakat: fájdalom, haza, megérkezés. Mintha most indulnék a legveszélyesebb útra. Kimondom: hó, jég, sár, bombatölcsér, politika. Repülök, fázok, zuhanok. Szirénázó sirály a Tisza fölött. Gyors váltás. A sirály már a Körös torkolata fölött siklik. Kimondom a neveket egymás után: Sebes-Körös, Fekete-Körös. Nem a vízmorajt hallom. Az elveszített hazák csikorognak. Ady zokog a csúcsai kastély ablakában. Az idegbeteg, a lázbeteg, a lángész, az utolsó férfi, aki teljes haraggal sírhatott.” Ezután következik Kiss Ferenc kommentárja: „nemcsak a nemzeti gondok tilalmas tartalmainak hiteles szótáráért zajlik ez a vajúdás, hanem a költői igazság minden irányú kibontakozásáért.” Nos, a „nemzeti gondok tilalmas tartalmai” volnának az a pont, melyet alapul véve lehetne korhoz kötöttnek minősíteni Csoóri esszéjét, s kisebbíteni a felfedezö-kiemelö kritikus érdemét. Hiszen sem bátorsága, sem puszta tartalma folytán nem szenzációs ma már, ha valaki Erdély, az elveszett hazák sorsán mereng. 1991-ben tehát Kiss Ferenc tanulmánya (s ezen keresztül a valamikori Csoóri) egy teljesen megváltozott olvasói, értékelői attitűddel szembesül. Mely, persze, kétségbe nem vonhatja az ott és akkor kimondás funkcióját, érvényességét. Ugyanakkor szükségképpen múlt időbe helyeződik át minden, s ha nem is válik súlytalanná, de veszít súlyából az utóbbi egy-két év szólamai folytán. Am ami valaha leíratott, sem múlékonynak, sem megkérdőjelezhetőnek nem bizonyul, mert az időszerintit a ro- molhatatlannal kapcsolva össze a kritikus nemcsak az esztétikai érték aktuális, erkölcsi vivöerejét tudta megmutatni, hanem a látszólag politikai indíttatású életmű esztétikummá lényegülő, korokat túlélő költői vívmányait is.

Az 1984-ben íródott Csoóri tanszéke (A Nomád napló-ról) az esszéista Csoórit üdvözli, már-már ünnepli. Szerzőnk ekkor érhette meg azt (amiért maga is sokat tett): hőse népszerűségének és teljesítményének csúcsra futását. Ezt a diadalérzést indokolta az, hogy az irodalmi-szellemi életben többnyire méltatlan ellenfelekkel vívott harc éppen ezekben az években (a 70-es és a 80-as évek fordulóján) látszott eldőlni, méghozzá a költői-erkölcsi igazságot képviselő Csoóri, Csoóriék javára. Van azonban a cikknek egy sajátos záradéka, mely arról tudósít: az ifjúság nemcsak József Attilától, hanem Nagy Lászlótól is kezd elfordulni Weöres Sándor vagy T. S. Eliot költészeteszménye kedvéért. E jelenséggel perlekedve Kiss Ferenc bizakodik abban, hogy Csoóri közösségi szelleme vonzó, népszerű maradhat. Ezen a ponton kétségtelenül egy olyan szembeállítás foglya marad, ami a 40-50-es években nevelkedett literátornál teljességgel érthető, de nagyobb távlatból mégis tarthatatlan. Logikus és rokonszenves Kiss Ferenc preferenciája, hiszen a neosztálinizmus, az elnemzetietlenítés elleni harc megvívását, a megtévesztett közvélemény felrázását nem várhatta az egyébként még- annyira tisztelt Pilinszkytől vagy Weörestől. Am mégis szűkös, nem általánosítható

377