Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Imre László: Kiss Ferenc: Csoóri Sándor (kritika)

igazságot képvisel. Hiszen nyilvánvaló: minden humánus és művészi értéket teremtő költészet szövetségese a hazugság, az igazságtalanság elleni egyetemes küzdelemnek. Sőt: néha az elvontnak látszó keveseknek szólás legalább olyan derekasan veszi ki részét ebből, mint a közéleti buzgalmában álutakra tévedő. Az sem kétséges, hogy ha nem is valami hegeliánus dialektika verkliszerű mechanikusságával, de mégiscsak működik az irodalmi ízlésváltások történetében az erő-ellenerő, tézis-antitézis egy- másrakövetkezése. Ezért is elkerülhetetlen, hogy valamely közösségi-közéleti indíttatású irodalmi korszakot egy másik, vele ellentétes váltson fel. Megkívánja ezt a fellépő újabb és újabb nemzedékek eredetiségigénye éppúgy, mint a nagy géniuszok kiteljesedett életműve után törvényszerűen más, eltérő irányban tájékozódó művészi ösztön.

A kötet utolsó darabja, a 83-ban íródott A tizedik este - és azután ismét a lírikus Csoórival, a 70-es évek végén, a 80-as évek elején írt versekkel foglalkozik. Kiss | Ferenc konstatálja a költői kiteljesedést, de mércéje továbbra is magas. Megállapítja, például, hogy A tizedik esté-ben, illetve a kötet első felében szinte annyi az egyenetlen, „üreges” vers, mint A látogató emlékei-ben. Megfelelő viszonyítást teremt akkor is, amikor azt mondja, hogy „publikáltak most is nálánál nagyobb költők, de pálya, oeuvre, mely most fordult a nagyság szerpentinjére - más nem volt.” Lérejött a „nagy” Csoóri-líra: „Titka: hogy az adott élmény személyes közelsége, az élethelyzet realitása s az ontológiai és történelmi jelentés egybeszövése számára páratlanul eredeti és rugalmas versfolyamot alkot.”

A könyv jószerivel egyetlen személyes mozzanata nem is Csoórihoz, hanem Veres Péterhez fűződő viszonyára vonatkozik Kiss Ferencnek: „A Bogár utcától a Gárdonyi útig meg vissza mendegélve, Veres Péter egyszer azzal hozott zavarba: »A ti dolgotok rendbe tenni, amit itt hagyunk.« Pirultam, nemcsak a magam alkalmatlansága miatt, de most filoszhoz illetlen látomás örömét érzem: valahol egy túlvilági rakodóparton olvassák a Nomád napló-t, s bólintanak.” Árulkodó kitérő. Kiss Ferenc és eszmetársai a legszélesebben értett népi írói mozgalom hagyományához kapcsolódnak. Egy írói, nemzeti örökség fontosságának jegyében alkot a kritikus. Ez szab meg feladatot és értékrendet.

Lehet, hogy sokan, akik ma veszik kezükbe Kiss Ferenc Csoóri-tanulmányait, egy immár messzetűnt korszak, a 60-as, 70-es évek lezárt problematikájának dokumentumaként értékelik. Téved, aki így vélekedik. Több okból is jogosultak ezek az írások arra, hogy a jelen és a jövő magyar irodalmának meghatározó tényezői maradjanak. Természetesen, magukon viselik keletkezési idejük pecsétjét. De egy olyan irodalmi, szellemi szabadságháborút örökítenek meg, melynek szempontjaihoz, értékigényéhez majd újra és újra vissza kell térni. Az utolsó évtized nagy átrendeződései, jelentékeny eredményei csak látszólag vetnek árnyékot erre az 50-es évektől kezdődően nagy fontosságú törekvésnek az érdemeire. Kiss Ferenc Csoóri-élménye, bár egyetlen korszak, egyetlen költő kritikai leképezése gyanánt is időtálló, többre és másra is példa. Az ítészi tehetségre és felelősségérzetre, a legnehezebb helyzetekben is képviselt irodalmi és nemzeti életösztönnek műalkotások magas szintű értelmezésével történő, korhoz kötődő, de korokon is túlmutató megnyilvánítására.

378