Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Imre László: Kiss Ferenc: Csoóri Sándor (kritika)
IMRE LÁSZLÓ Kiss Ferenc: Csoóri Sándor Amikor 1990-ben a Magvető Kiadó Csoóri Sándor címmel megjelentette Kiss Ferenc könyvét, a nem szakmabeliek azt is hihették, hogy kronologikus rendű monográfiával lettünk gazdagabbak. Az „avatottabbak” azonban, akik tudnak Kiss Ferenc hosszú évek óta tartó betegségéről, sejthették, hogy jóval korábban megjelent tanulmányok kötetbe gyűjtéséről van szó. A pálya képe - mondani sem kell, az utóbbi évtizedet leszámítva - így is kibontakozik az öt hosszabb írásból. Csoóriról, a költőről, az íróról, a gondolkodóról megtudjuk a legfontosabbat, a legpontosabban. De 1991 januárjában olvasva újra Kiss Ferenc szövegeit érzékelünk bizonyos jelentésmódosulást. Az elmúlt két-három év egyszerre lódította szinte a látótávolságon kívülre a cikkeket ihlető kort, s egyszerre döbbent rá arra a mában, ami Kiss Ferenc, illetve Csoóri Sándor munkásságában érdekesebb, mint valaha. A beérkezés című tanulmány az igazi irodalomértő finom distinkcióival rajzolja meg a pálykezdést. Abból indul ki, hogy az 53-as fordulat mást jelent Csoórinál, mint Juhász Ferencnél és Nagy Lászlónál. Mivel ö csak 53-ban „érkezett be”, ezért „nem a fényes szellők igézetében nyerte el helyét, a hit és megcsalatás drámájának nem volt főszereplője.” Kiss Ferenc 56-57 után sem csak a „földrengés” következményeit veszi számításba, hanem az avantgárd ekkor betóduló, most megismert, elementáris hatását is. Csoóri költői-művészi látásmódjának átalakulását a szociográfiai „kitérő”- höz (Tudósítás a toronyból, 1963) köti, valamint az ugyancsak az 50-es és 60-as évek fordulójára tehető gazdagodásához, a folklór iránti elméleti és gyakorlati érdeklődé - sének megélénküléséhez, illetve emlékezetes tanulmányához (Szántottam gyöpöt...). Abban, ahogy végigkíséri Csoóri útját 63-ig, mindig érezhető a politikai helyzet szorításának tudomásulvétele, de a verselemzések dominálnak. Időnként jóslatnak bizonyuló megjegyzésekkel. Páldául: „Csoóri beérkezésekor Héra fejet hajt a meggyőzőbb értékek előtt, s eredeti, találó felismerésekkel gyarapítja a Csoóri irodalmat, de a hajdani oppozíció folyamatosságának őrzésére még egy évtized múlva is akad fórum és műbíráló. Ürügyet Csoóri mindig szolgáltat. Verseiben mindig akad annyi lazaság, esszéiben annyi vitatható, hogy műve és magatartása lényegét is kétségbe lehessen vonni. Védtelensége pedig valósággal provokálja a gyors kezű ítészeket.” A Csoóri Sándor prózája című második írás sajátos beleélő készséget igényel olvasójától. A 60-as évek elején merészségnek számító objektivitással írt szociográfiák háttere még viszonylag könnyen felidézhető, s ehhez Kiss Ferenc is nyújt segítséget: „Közel hajol az eseményekhez, az emberekhez. Nem a téesz előnyeit magyarázza, hanem tárgyilagosan elmondja, amit ö addig tapasztalt. Jót s rosszat.” Nehezebb átélni, elfogadni a Kubai napló egynémely passzusát. Történelmi érzék, viszonyítás kell ahhoz, hogy a majd három évtizede megjelent írást ne a kubai forradalom mai perspektívái felől nézzük, hanem azt vegyük észre benne (mert Csoóri ez iránt volt fogékony), ami valami mássá és többé varázsolta Kubát akkoriban. Vonzóvá és a szabványtól eltérővé. E megítélésben pedig Csoóri egyáltalán nem állt egyedül, gondoljunk csak Hemingway rokonszenvére Fidel Castro iránt, vagy az öt földrészt epi- démiaszerűen elöntő Che Guevara-kultuszra. Az is csak mára tűnik ki, hogy a szo376
