Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A Lipótváros görbe tükre (Ambrus Zoltán dialógusregényei - Berzsenyi báró és családja; A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye; A Berzsenyi-dinasztia) (tanulmány)

Vannak ellenben oly jelenetek, amelyek vagy a szituációt torzítják már-már ad absurdum, vagy az alakot, s akad epizód, amely mindkettőt megteszi. A helyzet szélsőséges deformálásának példája a EX. („Smekszen” című) részlet, a Berzsenyi báró és családjából. Szibériai hideg - július kellős közepén, a családfő levelét egy leterített medve szájában találják, s végül a hotelt, hol a família vacog, tetőzetéig (!) betemeti a hó. A figurák erőteljes torzítását - mondjuk - ugyané kötet XVI., XXIV. és XLIV. jelenetében szemlélhetjük. A közbülső részlet során szövi Berzsenyi és hitvese a szerb trón elfoglalásának holdkóros plánumát, a másik kettő meg - játszódván egy tárlaton, illetve az Operában - a família minden képzeletet felülmúló bomírtságát ábrázolja. S végezetül: a szituáció és az alakok látványos és.együttes deformálása zajlik pl. a XIX. epizódban, amikor is „Berzsenyiéket megszámlálják”. Érdemes feljegyeznünk, hogy a torzítás mértékének szeszélyes váltogatása a trilógia első kötetét jellemzi leginkább (a heterogenitás, a koncepció és a műfogások folytonos, de következetlen módosulása a rögtönzés, az átgondolatlanság benyomását kelti, s korántsem tesz jót a könyv esztétikai színvonalának); A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye, valamint A Berzsenyi-dinasztia már jóval kiérleltebb és egyöntetűbb.

Az irodalmi karikatúra - ha beéri felületibb jegyek kigúnyolásával, s nem a jellem mélyrétegeire összpontosít - paródiaként ölt testet30, ellenkező esetben mint szatíra áll elénk. Ily szempontból a Berzsenyi-trilógia „kétlelkű”, kétpólusú műnek tűnik fel számunkra. A témában csakúgy benne rejtezik a társadalmi szatíra lehetősége, mint a paródiáé, s az ide-oda váltás jelzi: Ambrus maga sem tudta eldönteni, melyik megoldás az üdvözítőbb. A jelenetek egy része nem emelkedik túl a paródia színvonalán, egynémely darabok sistergő, vérbeli szatírák, s gyakori a vegyülékes típus, amidőn a parodisztikus hangvételt szatirikus elemek színezik. Példákkal élve újfent: nagy számú, felületesebb, bár többnyire így is szórakoztató gúnyrajz lelhető az első kötetben (ilyen a II., a XVII., a XXXI. epizód stb. stb.), csakis sziporkázó, remek szatíraként olvashatjuk ugyané mű záró darabját („Berzsenyi könyvet akar venni” címmel) avagy A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegényéből a Marcelt, az önimádó és dilettáns, a „felső tízezertől” mégis ájult hódolattal övezett festőt bemutató fejezeteket (XI., XII.), A Berzsenyi-dinasztia zöme pedig a kevert megoldást szemléltetheti. Akár korábban, megállapíthatjuk most is: a Berzsenyi báró és családja cikázik a legnyugtalanabbul a különféle minőségek között, gyakorta társítván szomszéddá a végleteket, s az állandó szemléleti és értékhullámzás szintúgy kikezdi a gyűjtemény egységét és színvonalát. A másik két kötet e szempontból is egyenletesebb, jóval kevesebb bennük a pillekönnyű, csupán ujjgyakorlatnak tekinthető paródia, ekként a szélsőségek találkozása is fölöttébb ritka. S mert a témából valóban kinőhetett volna a Lipótváros nagy szatírája, elmerenghetünk azon is: vajon Ambrus tehetsége, készültsége, invenciója volt-e a szükségesnél csekélyebb e vállalkozáshoz, avagy kedvéből, erejéből, idejéből, türelméből nem futotta többre? Látván a trilógia egynémely - ötletben, kivitelezésben egyszersmind remek - részleteit, az utóbbi magyarázatra hajlanánk. Ámde akár így, akár úgy: a Berzsenyi-hármaskönyv egészként a téma kínálta lehetőségek alatt marad. Kár érte.

Búcsúzóban immár e karikatúrafüzér műfaji sajátosságainak szemlézésétől, a központi alakok - bármi rövid - jellemzését semmiképpen sem mellőzhetjük. Berzsenyi báró, a családfő nem egységesen elgondolt és kivitelezett figura; jelenetről jelenetre változó fénytörésben áll előttünk. Végletek társulnak személyében, különös „keverését” adván méltóságnak és nevetségességnek, nábobi nagyvonalúságnak és kicsinyes szatócsfukarságnak. Elképesztően együgyű némelykor (pl. az első kötet XXIV. és XXXIV. epizódjában), másszor meg kitanultnak, rafináltnak mutatkozik (ugyanott, a XXIX. történetben). Ellentmondásos lényének magvát — Taine kifejezésével: faculté maitresse-ét - ha keressük, két, újra s újra nagy nyomatékkai hangsúlyozott jellemzőre bukkanhatunk: az identitáshiány az egyik, a másik a műveletlenség.31 Berzsenyi lázas sietséggel kivetkezett zsidóságából, olyannyira, hogy - üzleti ügyeit, érdekkap348