Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A Lipótváros görbe tükre (Ambrus Zoltán dialógusregényei - Berzsenyi báró és családja; A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye; A Berzsenyi-dinasztia) (tanulmány)
csolatait leszámítva - semmi köze nincs hajdani hitsorsosaihoz, Blanka lányát a világ minden kincséért sem adná a frissen kikeresztelkedett földbirtokoshoz, Józsa Gyurihoz (!), mert az ő atyja még egy olyan valláshoz tartozott, amely nem a mienk”32 — s a neofiták túlbuzgalmával hajtogatja magyarságát, hazafi voltát, anélkül, hogy e szavaknak háttere, mélyebb jelentése és jelentősége volna számára. Már nem zsidó (legfeljebb reflexeiben), még nem magyar (legfeljebb üres szólamokban); gyökértelen ember igazából, ki - függetlenül a körötte rajzó talpnyalók, szerencselovagok, szél- lelbélelt alakok ármádiájától - mindvégig légüres térben él. Magyar és hazafi már csak azért sem lehet, mert fogalma sincs e nemzet történelmi múltjáról, létkérdéseiről és kultúrájáról, amiként teljességgel immunis mindennémű műveltséggel szemben. A báró praktikus észjárását, kisszerűén haszonelvű, ravasz gondolkodását számos epizód demonstrálja. Botrányos, palástolni nem is próbált tudatlanságára még több a példa. Közülök kétségkívül a tárlaton és az Operában játszódó jelenetek avagy az irodalomról, a könyvekről kifejtett nézetek a leghatásosabbak, ámde Berzsenyi soha, sehol nem tagadja meg önmagát. Természetesen nincs tudatában annak, miféle veretes költönév viselője, Vörösmartyt összetéveszti „... egy antiszemita képviselővel”, lovait Kölcseyröl és Pázmány Péterről akarná elnevezni, latinul bölcselkednék, holott nem bíija Ciceró nyelvét, a legcsekélyebb kétely híján kimond efféle badarságokat: „... egy Falstaff nevű jeles író...” avagy „... a flórenci Ofícér-palaszt...”, a Lear királyt ekként summázza: „... addig osztogatta a pénzét a leányainak, míg végül kénytelen volt a legnagyobb viharban megbolondulni”33 - hosszan folytathatnék. A báró nyelvhelyességi hibáiból - szentül hiszi noha magáról is: „... tósgyökeresenf!) megtanult magyarul...”34 - csinos gyűjteményt lehetne összeállítani, kinyilatkoztatásaiból csak úgy sugárzik az önelégült bornírtság, s valahányszor választania kell, csalhatatlan érzékkel voksol arra, ami ízléstelen avagy talmi. A két „uralkodó tulajdonság” alárendeltjeként számos vonás árnyalja még a családfői portrét; célszerű, ha csupán futó szemléjükre szorítkozunk. Berzsenyi a legtüzesebb szabadelvűnek és demokratának hiszi és híreli magát, noha minden szavából és gesztusából ennek épp az ellenkezője derül ki, nagyravágyása, úrhatnámsága, mohósága nem ismer határokat, cím-, rang- és kitüntetésmániája úgyszintén, mértéktelenül hiú és hivalgó, igazi sznob, tolakodó és tapintatlan parvenü, ki hiperlojális uralkodójához és a pápához, törleszkedik a vérbeli arisztokratákhoz, de csak, ha megmaradtak vagyonúkban. Alázatos és fennhéjázó, nyájas és dölyfös egyszersmind: milliomos, kiben szatócslélek feszeng, kinek egész lényét a pénz mindenhatóságába vetett hit járja át. S kitetszik a trilógiából: Berzsenyi nincs egyedül. Feltűnnek rajta kívül - elvétve szövetségesként, gyakorta riválisként - a Várai Fejérek, a Hédervári Hirschlerek s mind a többiek, kiknek számára csakúgy ismeretlenek a hajdanvolt polgárerények, lévén valamennyiük frissen fölkapaszkodott burzsoá. Mindezek ellenére Berzsenyi korántsem félelmetes avagy egyértelműen ártalmas figura; szánalmas, nevetséges és bosszantó csupán. Túl sok kisszerűség, gyöngeség, esendőség szorult belé, hogysem démoni alakká növekedhetnék. Berzsenyiné, a hitves jóval szimplább, halaványabb képlet, mint a félje. Főszerephez alig egy-két jelenetben juthat - egyike a ritka kivételeknek az első kötet XIX. epizódja funkciója különben csak annyi, hogy sóhajtozva, sápítozva a színen legyen. Alázatos visszhangja Berzsenyinek, megadással tűri a báró hűtlenkedéseit, s balga, ijedős, folyvást betegeskedő, mindenkit az asztmájával és a szívpanaszaival traktáló lényként tökéletesen idegen abban a miliőben, amelybe az egyre szaporodó milliók röpítették. A Berzsenyi-baronesszek jócskán elütnek egymástól, s karakterük alapvető különbségére - az első könyv nyitó jelenetének szereplőmustrájában - maga Ambrus is fölhívja a figyelmet. Annyi viszont feltétlenül közös a testvérpárban, hogy mind- kettejük figurája mögött ott sejlenek a századvégi élclapok úrilányokról, emancipált nőkről készült karikatúrái, a Tinikék, a Czukros Babák, a Lengenádfalvay Kotlik Zirzabellák.35 Blanka sokkalta színtelenebb, kevésbé érdekes alak, mint a húga. Naiv, 349
