Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz (esszé)
vagy csirkefogó. Századunkhoz és viszonyainkhoz képest ízlésünk, intelligenciánk, lélektani érzékünk ha nem is túl jó, de általánosságban véve tűrhető. Röviden szólva tudatunk színvonala elég magas. Sokan, főként olyanok, akik tömeglélektannal foglalkoztak, azt állítják, hogy ez az egyénileg elég magas tudatszínvonal a tömegben lesüllyed. Ez lenne a baj! Ha az ember a kollektíváimba kerül, akkor megbutul. Nos, én ennek az elméletnek nem hiszek. Az ember mindig és minden esetben függ attól, amit akar - egészen precízen kifejezve, mindig függ attól a kísértettől, akire magát rábízta és akiben hisz. Eredeti tantételemhez, amely szerint előbb vannak a rigolyák és csak aztán a tények, ragaszkodom. A mánia előbb van, mint az értelmes gondolkozás. Az álom és a kísértet dönti el az ember életét és nem az ész. Előbb tudjuk, hogy mit fogunk látni, és csak aztán látunk. A szintetikus apriori ítéletek döntő jelentősége ez - mondom, hogy a filozófusok is megértsék. Persze tudni! — nem úgy tudjuk ezt, hogy tudjuk! Akkor könnyű lenne ellene védekezni. Úgy tudjuk ezt, hogy valóban tudjuk, vagyis nem világos és logikus napértelmünkkel, hanem belső, homályos, de annál mélyebb holdértelmünkkel. Kísértet-értelmünkkel. Úgy tudjuk, hogy egész lényünk teleszívta magát vele és már nemcsak, hogy tudjuk, de nem is tudjuk nem tudni, mert teljesen azzá változtunk. Idáig elérkezve most már könnyű lesz a dolog végére járni. Kitűnt, hogy privatissime mindnyájan elég magas (legalábbis korunknak megfelelő) tudatszínvonalon élünk, de ha nyilvános magatartást veszünk fel, akkor tüstént elkezdünk úgy komédiázni, mintha valamilyen ordináré diktátor lennénk. Az angol erre az emberre azt mondja, hogy ruffian. A komédia azt jelenti, hogy az illető, akinek magasabb tudatszínvonala van, a nyilvánosság előtt alacsonyabb tudatszínvonalat vesz fel. Ez a maszk. Ez a komédia. Butábbnak tünteti fel magát, mint amilyen. Elkezd hízelegni valakinek. Nyilván be akar csapni valakit. Kit? A tömeget, mint ahogy eddig hittük? Szó sincs róla! Mi ennek az ostobaságnak hátborzongató értelmetlensége? Mi magasabb tudatunkkal az összes alacsonyabb tudatokon átlátunk - ez a magasabb tudat félelmetes előnye, hogy mindent, ami nála alacsonyabb, azt teljesen leleplezett állapotában észleli - már most rejtély, hogy miért tünteti fel, játssza meg kifelé valaki az alacsonyabbat? Sőt újabban miért a rémület, ha valaki a kelleténél egyszerre okosabb kezd lenni? Ha intelligensebb? Mi lesz ebből! Egyszerre érteni fogja azt, ami tilos! De ki tiltotta meg? A mama? A papa? Az igazgató úr? A miniszter úr? Miért kell az embernek ezt az önlefokozási műveletet végrehajtania, mielőtt a diktátori beszédbe fog? Vagyis végül kinek az érdeke az, ha az ember hülyének tetteti magát? Mi már tudjuk, hogy a kísérteté. Igenis a kísérteié, amely előbb van, mint a világ. A legnagyobb realitásé. Mert a rigolyák előbb vannak, mint a tények és a mánia előbb van, mint az értelmes gondolkozás s előbb tudjuk, hogy mit fogunk látni, csak aztán látunk. A diktátor a kísértetnek komédiázik. A kísértet pedig az arrobori. Hívják még paota-nak, elmi-nek és kun-nak is. A szegény diktátor az arrobori áldozata. Privátim egészen rendes ember lehet, tud különbséget tenni a penészes és a jó kenyér között, a hamis és a jó bor között, csinos szeretői vannak és pont olyan ember, mint a többi. De, ha rájön az arrobori, akkor nem lehet bírni vele. Akkor olyan hülye, hogy mindenki elámul. És meghülyíti tábornokait és minisztereit és egyetemi tanárait és püspökeit 303
