Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz (esszé)
meghalni s ezért a világban állandóan olyan zajt csapnak, olyan felfordulást és izgalmat idéznek elő, bőven gondoskodva állandó piff-puffról, drámáról, rémregényről, borzalomról, bombákról, katonabandáról, hogy e kábulatban észrevétlenül halhassanak meg. A piff-pufif mint érzéketlenítő. Haljatok meg bombazáporban, mialatt a gramofon nyekereg, a házmesterné forte pesante lakóit oktatja, a sziréna szól és a rádión a diktátor a tömegnek bejelenti a hadüzenetet. Bármilyen rosszul esik is, hogy oktató hangot használjak, ezúttal nem térhetek ki előle és meg kell mondanom, a meghalást tudomásom szerint éppen úgy mindenkinek magának kell csinálnia, mint ahogy magának kell álmodnia, varázsolnia, szerelmesnek lennie és kísérteteket látnia. Ez a szigorúan át nem ruházható dolgok közé tartozik. Ezen a ponton a kollektivizmus száz százalékban megbukik. Mint ahogy az individualizmus száz százalékban megbukik abban a pillanatban, amikor élek, vagyis máshoz szólok, amikor beszélek, gondolkozom, szeretek, vitatkozom, kérek, elfogadok, nevetek, haragszom. Persze távolról sem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a halál problémáját ezzel megoldom. Most nem a halálról van szó, hanem a csendes meghalásról. Egy angol költő egyébként azt mondta, hogy a haláltól azért félünk annyira, mert az szexustalan. Ezért borzadunk még a gondolatától is. Lehet. John Cowper Powys viszont egy helyen azt írja, hogy Old Mother Death, vagyis a halált öreg mamának nevezi. Ebben is van valami. A magam részéről különösen ebben a percben, bármilyen halálélményeim lettek légyen is, és ma, nagyszerű századunkban mindenkinek volt éppen elég, ehhez a kérdéshez nem kívánok hozzászólni. Mindössze annyit akarok még mondani, hogy az emberiség sok ezer éves tapasztalata szerint mindenki, aki született, az meg is hal. Amennyire az emberi tapasztalatot komolyan lehet venni, ez így van. A halál nem csíny és nem trükk és nem betegség és belátható időn belül igen kevés remény van arra, hogy a halált akár le lehessen tartóztatni, akár pedig, mint gazdasági válságot likvidálni lehessen, akár pedig, mint a rák gyógyítására, bizonyos reménnyel, díjat lehessen kitűzni. Ezt mindenki tudja. Kár az embernek azzal törődni, hogy mi lenne, ha nem halna meg. Legyen nyugodt, meg fog halni. És kár az embernek emiatt az, elismerem, átkozottul kényelmetlen félelem miatt olyan nagy zajt csapni. Haljatok meg egyedül. És haljatok meg csendesen. Annál is inkább, mert amúgyis mindenkinek, még a kimagasló kollektivistának is minden külső segítség nélkül, magányosan, individuálisan kell meghalnia és ezen semmiféle lárma nem segít. Éljetek közösségben és egyedül kell meghalnotok. Éljetek vidáman és haljatok meg csendesen. Ki a tettes? Mereskovszkij fölveti a kérdést, hogy ki volt az, aki a valóságban Jézust megölte. Biztos, hogy nem volt sem Júdás, sem a nép, sem Pilátus. Júdásnál, mint jogászaink mondanák, a gyarlóság mentő körülménye forog fenn. A nép, mint minden nép, megbízhatatlan oly mértékben, hogy nem vonható felelősségre. Pilátus pedig a helyzetet egyszerűen nem értette. Ezért volt 297
