Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz (esszé)
ahol vagyok. Nemcsak a ragyogó borzalmakra kell gondolni, hanem a még ragyogóbb ellenerőkre, amelyek e borzalmakkal való küzdelemből születnek meg és nőnek nagyra. Ebből a szempontból századunkat a világtörténetben egyedülállónak tartom. Azt hiszem sohasem volt még idő, amikor egészen rövid ötven év alatt csaknem tömény állapotban sok ezer esztendő irtózatát át lehetett élni. Ez a mi századunk nagyszerűsége. Arra elég korán rájöttem, hogy mindnyájunkat nagy veszély fenyeget s ez az, hogy igen könnyen hiszünk úgynevezett haladásban, abban, hogy egyszer csak mégis jobb lesz, csak még ezt kell kibírni, aztán a viszonyok már javulni fognak és egyre közelebb érünk El Dorado-hoz, akárminek hívják, testvériségnek, vagy Világközösség részvénytársaságnak. Bármilyen hízelgőnek hangozzék is, be kell vallanom, sohasem voltam olyan ügyefogyott, hogy ennek a haladásnak felüljek, hogy a Slaraffiában higgyek, még akkor sem, ha azt Utópiának, vagy másnak hívják s e hitet ijesztően tudományos gondolatokkal támasztják alá. Nem! A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetét mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre. Mourez en silence Most körülbelül ott tartok, hogy elmondtam, mi a század botránya és azt, hogy mi e botrány iránt felvett magatartásom. Bevezetésül ennyi elég lenne. Mielőtt azonban a téma kidolgozásába fognék, valamit szeretnék elmondani. Ez a valami közvetlen összefüggésben áll a démokritoszi derűvel és igénytelenséggel és annak egyik végső következménye. Hangzik pedig így: Haljatok meg csendesen. Századunknak számomra egyik nagy tanulsága volt, hogy az emberiség igen nagy része elkezdett hinni abban, amint Georges Bataille mondja, a halál valamilyen trükk és eljön az idő, amikor a tudományosan képzett ember a trükköt leleplezi s akkor örökké fog élni, természetesen tekintet nélkül arra, hogy a fold milyen disznóól. A modern ember valamely időponttól kezdve elkezdett a halál ellen lázadni s ezzel magától értetődően halálfélelme hihetetlenül felfokozódott. Itt kezdődött a halálösztön kollektív megbetegedése, az utolsó pillanattól való értelmetlen rettegés. Részben ez volt az oka annak is, hogy a modem ember nagy kollektívumokba tömörült, népekbe és fajokba és nemzetekbe és osztályokba, mert azt hitték, hogy akkor az ember nem egyedül hal meg, hanem a többivel együtt és az úgy sokkal könnyebb. Ezért fejlődött ki a nagy kollektívumokban a ressentiment a magányosok iránt, mert rettenetesen sértette őket annak az embernek bátorsága és nyugalma, aki egyedül mer élni, vagy, ami ugyanaz, egyedül mer meghalni. Ezért fejlődött ki a rémregény és a piff-puff film, amely a halálideált az izgatott felfordulásban látja s az embert olyan pillanatban éri, amikor a nagy puffogás megrészegíti és nem is ér rá gondolkodni. Az emberek félnek egyedül 296
