Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz (esszé)
Az azonban biztos, hogy a neurotikus mafla morálprimitivizmusa a hegelizmust helyéből meg se tudja mozdítani. A nagy technikai felkészültséggel rendelkező gonosztevőt a kedves kis maflák (bármilyen kedvesek), még sohasem tudták megbuktatni. Az egész viszályban pedig nem vagyok hajlandó mást látni, mint korunk két igen tiszteletreméltó őrületének késhegyre menő háborúját. Két kísértet- ről van szó. Két rendkívül komoly realitásról, amelyek egymást sziklaszilárd egyensúlyban tartják, amíg a humor konszolidációja őket meg nem érinti. Ha nevetni szabad, meg vagyunk mentve. Már pedig mikor nem szabad? A két definíció tehát a következő: A hegeliánus az az őrült, aki csak a maga őrültségét ismeri (ezért idiotész, vagyis saját őrületébe belehülyült) és azt hiszi, hogy a világon akkor lesz rend, ha minden ember ugyanazt az őrületet fogja vallani. Tévedésből kollektivistáknak is vallják magukat, abban a hiszemben, hogy az a kollektivizmus, ha mindenki ugyanarra a receptre őrült. A neurotikus viszont az az őrült, aki azt követeli, hogy mindenki saját őrültségével legyen boldog, vagy, ami ugyanaz, boldogtalan. Tévedésből individualistának hívja magát, abban a hiszemben, hogy az az individualista, aki a saját szakállára őrült. Amint láttuk, a hegeli álláspont kivihetetlen. Miért? Mert aki az Eszménnyel érdekházasságot köt, annak okvetlenül hazudnia kell. A hegeliánus azonban a hazugsághoz elengedhetetlen elfogulatlanság (humor) fölött nem rendelkezik, mivel absztrakt. Tartósan az életen kívül tartózkodni és absztraktul gondolkozni nem lehet. Ki az absztrakt? Aki a dolgokban levő immanens annihilációs aktust nem hajlandó figyelembe venni. Az absztrakt ember kényszerű hazugságát használta ki a neurotikus arra, hogy nevessen. Ámde láttuk, hogy a neurotikus úgynevezett szókratészi, vagyis érdekelt, mindenáron javítani akaró fekete humort gyakorol, más szóval arra a lehetetlen feladatra vállalkozik, hogy más emberből ki akarja űzni a kísértetet. Ezért kell neki is elbuknia. A század dicsérete Századunk botrányát a lehető legforróbb helyen igyekeztem megfogni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mert botránynak neveztem, ellene kifogásom lenne. Ellenkezőleg. Rendkívüli előnynek tartom, hogy olyan időben élhetek és élek, amikor éppen ilyen pompás botrány tört ki. Azt hiszem, híven követem nagy mestereimet, Lao-Ce-t, Démokritoszt, Rabelaist és Powyst, amikor kijelentem, hogy kíváncsi vagyok arra a borzalomra, amely ezek után megszerzett jó kedélyemet el fogja tudni rontani. Nem jutottam hozzá olcsón. Igaza van annak, aki mosolytalanul jegyzi meg, hogy vacogott a fogam, amikor a háborúba mentem, reszkettem a légitámadások alatt, majdnem beleörültem az üldözéstől való félelembe és öngyilkosságot akartam elkövetni, mert annyira szenvedtem az éhségtől. Ez mind igaz. De nem hogy nem átkozódom és nem szidom végzetemet, amiért ilyen korba vetett, mint csaknem kivétel nélkül mindenki, hanem hálás vagyok neki s egyben századomnak, amiért ennyire megkínzott s így alkalmat adott arra, hogy mindezt átélve elérjek oda, 295
