Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából (VII. Az új avantgárd és vidéke) (tanulmány)
mait átlapoznunk hozzá, hogy lássuk milyen intenzívvé vált rövid idő alatt az ilyen irányú érdeklődés. 1975-ben és 1977-ben „A népművészet szellemében” címmel pályázatot hirdettek és anyagából kiállítást is rendeztek Kecskeméten. Ugyancsak 1977-ben a debreceni egyetem helyiségeiben „Utak a népművészetből” címmel rendeztek kiállítást, ami egyszerre célozta az ebben az irányban elkötelezett erők felmérését és a további teendők meghatározását. Az a változás azonban, amiről itt fogunk szólni, csak részben találkozott ezekkel a tendenciákkal. A Kaposvárott élő Bors István 1968-69-ben készítette „Dózsa-keresztek” című sorozatát. Különös, szerszámokra emlékeztető, agresszív hatású, de mégsem taszító kompozíciók voltak, amelyek a maguk idejében szokatlanul és újszerűén hatottak. Legközelebbi rokonaikat azok közt a talált tárgyak közt találjuk, amelyek először még évtizedekkel korábban a dadaisták kiállításain tűntek föl, s amelyek a neoavantgarde virágkorában, a hatvanas években szerte a világon elterjedtek. Csakhogy Bors István „keresztijei nem voltak egyszerű ready-madek, amelyeket csupán a művészi találékonyság állított posztamensre. A szobrász figyelme ebben az esetben kifejezetten arra a tartalmi magra irányult, amit ezek a tárgyak lényegében, mint jelek, eleve magukban hordoztak. A kereszt - mint a szenvedés jele és mint a holtak emléke; A kovácsolt vas szerszámok, mint a kétkezi munka dokumentumai, és mint a népi íölkelők - Dózsa harcosainak - kaszából, kapából fegyverré alakított eszközeinek emlékei. Ezekben az években lépett a szobrászi pályára az autodidakta Samu Géza. Ő a népi-paraszti élet mindennapi eszköztárát egy szimbolikus-szürrealisztikus tartalom kifejezéséhez használta föl szobrászatéban nagy találékonysággal és tudatos következetességgel. A szarvat viselő egykori dagasztóteknő („Tteknős”, 1970) elsősorban persze az, ami: teknő. Mint ilyen magán viseli ismeretlen készítőjének a keze nyomát, a sok benne dagasztott kenyér ízét, emlékét, s az elkoptatott fa simaságában a benne dolgozó asszonyok munkájának az emlékét is. Aztán így, ahogy ma látjuk - lábra állva és szarvat eresztve - tágul a hozzáfűzödő asszociációk köre: megjelenik a tejet adó állat képe, s az istátállóé is, a maga ősi melegével. Ugyanakkor a meseszerű látvány - A sosemvolt-tárgy, sosem volt-állat — idézi azoknak a szakrális szimbólumoknak az esetlenül naiv egyszerűségét is, amit a primitív népek kultúrájából ismerünk. Ekkoriban - mint Samu Géza egyszer maga fogalmazta — a szobrászat „közép-európai-magyar anyanyelvét” szerette volna megteremteni. A föltalált, az egyszerű paraszti életre emlékeztető tárgyakban, egy fakanálban („Fakanál és lyukas kanál szobor”, 1970-72), egy fejőszékben („Nagyanya mesél”, 1972), esetleg magában az egykori technikában, ahogy a falusi ács készítette el az útszéli kereszt csapolásait („Csapolt fejfa” 1974), egyaránt kereste egy régmúlt világ erejét, népet összetartó mítoszának titkát. Ennek az elmúlt, ködbeveszett mítosznak lett különös emlékműve a „Szárnyas, kerekes angyal”) (1972-1974), az a golyó fejű, gerenda testű, teknő szárnyú, kordé-kerekű figura, melynek háromméteres változatát az évtized végén ténylegesen is köztéren helyezték el egyik vidéki városunkban, Dombóvárott. Samu Géza tevékenységével egyidőben mások is kísérletet tettek a régi paraszti eszközök ilyenszerű másodlagos művészi felhasználására. Az alkotók többségét azonban inkább egy sokszor narodnyik ízű nosztalgia inspirálta, mint Samu Gézának az anyanyelv mítosza utáni vágya. Ennek a felszínesebb érdeklődésnek lett következménye egyrészt az ál-tárgyak elszaporodó tömege, másrészt (és jobb esetben) azok az ekkoriban - és még később is - sokfelé készült játszóterek, amelyeket benépesítettek a népi ízű ácsolt-faragott játékokkal. Mások - mint a festőként jobban ismert Schéner Mihály és egyes munkáiban Kő Pál - a mítosz utáni vágyat, esetleg magát a mítoszt játékká, sőt tréfává egyszerűsítette, s így tárgyaik is lényegében csak játékok maradtak. (Schéner Mihály: „Acéllovacska”, 1975.) Közelebb látszanak állni Samu Géza mitikus világához Bukta Imre érdekes 280
