Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Vékony Gábor: Anonymus kora és korhűsége III. (tanulmány)
-igazában I. Tóth Z. vetett világosságot, amikor szövegpárhuzamaival kimutatta, hogy gesta szerzője az Ősgesta (egy Kálmán király korában lezárt történeti mű) szövegét használja, fordulatait ismételgeti (Száz. 1945—46. 21. kk. IV. mell.). Nem hiányzik itt a szó szerinti összefüggés sem, Álmosék ugyanúgy nyers tökként aprítják a kunok kopasz fejét Kievnél, mint Szent László vitézei Kerlés mellett a XI. század végén (SRH 1.44, 368). Anonymus a honfoglalás csatáihoz az Ösgestából, illetve Ákos mester művének korai részéből kerített fordulatokat, sőt eseménykeretet is, más forrása a honfoglalásra egész egyszerűen nem volt, az egyetlen Regino szemlátomást nem igen felelt meg neki. Ákos mester műve persze elégtelen lett volna a honfoglalás történetének megírásához. Ott volt azonban saját kora, amelynek társadalmát, sőt eseményeit visszavetíthette a IX. századba, s ott voltak számára a magyarországi helynevek, amelyekhez amúgy is történeteket fűzött a népi képzelet - ez neki sem esett nehezére. Arra az eljárásra, hogy hogyan használja fel Anonymus Ákos mester művét, már láthattunk példát abban a szöveghelyben, amelyben szerzőnk a kalandozások lezáródásának időpontját meghatározza. Ákos mester szövegéből elhagyja a XIII. század második felére jellemző kifejezéseket, s azt semlegesekkel helyettesíti, egyébként szó szerint kiírja az előtte lévő szöveget (Szűcs J.: Száz. 1973. 599, 107. j. szerint csak a ca- pitanei kifejezést kellett volna elhagynia. Szűcsnek persze más a véleménye a párhuzamok összefüggéseiről). Anonymus tehát az általa használt forrás szövegét tudatosan átalakítja. Megteszi ezt több esetben, s néha nem csak tudatosan átalakított szövegekkel, hanem valószínűleg elnézésből származó szövegformálással is találkozunk. Krónikáinkban, a fehérló-mondában a következő szövegrészletet olvashatjuk: „... Deinde communi consilio ad predictum ducem eundem nuncium remiserunt et ei equum album et magnum cum sella deaurata auro Arabie et freno deaurato mise- runt pro terra sua ...” (SRH I. 288. Ezután egy értelemmel a hírmondót visszaküldték ama fejedelemhez és földjéért küldtek neki nagy fehér lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral. Geréb L. ford.). P. mester megcsonkítottan kiírja a fehérló-mondát (SRH I. 54), a szöveg részleteit azonban másutt is felhasználja ges- tájában. így például: „... duci Almo ... dedit ... (a vladimiri herceg) CCC equos cum sellis et frenis ... (a halicsi herceg) ad usum Almi ducis ... X farisios optimos et CCC equos cum sellis et frenis ... condonavit” (SRH I. 47). Az orosz hercegek tehát Anonymusnál nemcsak 300- 300 lovat adnak Álmosnak, de a halicsi fejedelem ezen felül tíz kitűnő arab paripát is. Hogy ezeknek a szöveghelyeknek a mintája az Ősgesta, az nem kétséges (Györffy Gy.: Krónikáink i. m. 94). P. mester azonban az „arábiai arannyal aranyozott nyergű lovakból” arab paripákat csinál, akár elnézésből, akár azért, mert Arábia kapcsán eszébe utottak az arabs lovak. Az már csak különös ebben az esetben, hogy az arabs ménekre a farisius kifejezést használja, e szó ugyanis rajta kívül soha nem fordul elő a magyarországi középkori latinságban, sót nyugaton is annyira ritka, hogy egy spanyol krónika magyarázni kénytelen ezt a kifejezést (Győry J.: Gesta regum i. m. 110, 25. j). Ez a szövegpárhuzam mindenesetre figyelmeztet bennünket arra, hogy Anonymus meglehetős szabadon bánt forrásaival - legalábbis magyarországi forrásaival -, így átvételeit nem egykönnyen lehet tetten érni. Van azonban krónikáinknak egy olyan része - a XI. századi részeken kívül (vö. I. Tóth Z.: Száz. 1945—46. IV. melléklet) - amellyel Anonymus szövegében sok helyütt találunk párhuzamot, s nem csak kifejezéseket és motívumokat, hanem tárgybeli egyezéseket is. Ez a XIV. századi krónikaszerkesztések 19-23. fejezete, tulajdonképpen a hun történetből a magyar történetbe átvezető rész, illetőleg abból is a 20-23. fejezet. Ezeket Domanovszky S. részletesen elemezte, s alapos okokkal arra a következtetésre jutott, hogy „hat rövid fejezetben ... annyi zavar van ... hogy ezt a részt egy író egy öntetben készült munkájának semmiesetre sem tarthatjuk” (Domanovszky S.: Attilától Árpádig. Melich-Emlékkönyv Bp. 1942. 59., vö. Szűcs J.: Száz. 1973. 637, 215. j). Legyen elég itt e zavarokból csak annyit említeni, hogy a krónikák (s némi javításokkal Kézai is) a 20. és 22. fejezetben 270
