Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Varga Imre: Újabb följegyzések az Álmoskönyvből (kisprózák)
« Nővérem búcsúzik, útra készül. Én még üldögélek itt álmosan, majd a zöldfehér csempés kályhának vetve a hátam. Elindulnak rokonaink, elkísérjük őket. Az útról beszélgetünk. Az utazás ráér. Előtte még kimegyünk a határba. A családból csak a férfiak maradnak, apám és öcsém, anyámék korábban útnak eredtek. Mikor egyedül maradok a kapálón, középtájt egy gótikus vályogtemplom romjai kerítik a földet. Visszakiáltom az öcsémet. Jön fölfelé a dróttal bekerített parcellához. Az elülső bejáratánál befalazott épületrészen faliképeket látok fölvillanni. Közelebbről szemlélve kiderül, hogy színes pa- pímyomatok, kifakult képeslapokból. Apám vejével civakodik. Egymásnak esnek, s látom ahogy leüti a szuszogó pocakos rokont. De mikorra rátalálok a templom gazos zugában, már keszegen, összegörnyedve fekszik; dermedten, vérbe fagyva. Megérintem, imbolyogva fölkél. Apámtól számon kérem amit tett. Ül a földön és néz rám ártatlanul a külső templomfal tövéből. Meg kell, hogy kötözzem, hiszen nem is tudja, felindulásában mit tett. De miközben kézre adja magát, alattomban munkanadrágja zsebe felé nyúl, ahol a fanyelű bicska. Odakapok. Dühömben nekiesek, meg is ütöm, s megint az öcsémet kiáltom. A gótikus templomromon kívül, az elülső bal oldalon dulakodunk. „Gyere segíts, kötözzük meg aput, különben megöl.” Nézek lefelé s várom a segítséget a völgyből. 1989. december 19. 5 óra 30 IX. VIII. IX. Fapálcikákkal ütögetem a hangszert. Múzeumban kígyózó embersorok, közöttük állok, kerülgetem is őket. Trella vilém suttogom, majd egyre hangosabban, szaporábban mondom. Átveszik a hangot. Több szólamban énekelünk: Trella vilém. Trella vilém. Meggyújtott gyertyákkal határolt ábra, ragyogó négyzet a mezőn. (Eloltják úgyis, mondom), de most még fénylik hatalmasan az egész területet beborító négyzet, s benne a kisebb négyzetek arányosan egymásba helyezve. Sátortábor. Itt lakom a sor végén, tudja a posta is, mert kihordja leveleimet. Vilmos barátom civakodik pár sátornyira tőlem feleségével. Csak a hangokat hallom. Talán nem is a barátom felesége. Most látom: M. (akitől már rég elváltam) nézi hogyan mókázok, szökdécselek s játszom a fapálcikákkal. Sokat ígérőén sétálni indul. Ez jó érzés. Most ez vagyok én. Visz- szatekint kintről a lécajtóból. Mond is valamit. Mindegy micsodát. Ez a gyönyörűség, ami így van. Egy újságíró ismerősömnek megsúgom, mit fogok énekelni. Bólint, s táguló-növő arca maga az érdeklődés, kíváncsiság. Beleférek. Nyitom a számat... (A fürdőszoba főcsövének hajókürtszerű búgására ébredek. Rohanok, hogy megszüntessem azonnal ezt a világvégét jelző hangot.) 1989. december 23. 3 óra 262
