Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Bogdán László: Márciusi karnevál (regényrészlet)

hetetlen, hogy mi történt meg?, mit asszociálok hozzá másnapi purpárlénkból és mit raktak rá az évek?!...) s a vadász máris eltűnt egy fa mögött. Csend lett s ma annyi év után is hallom a hó sercegését Rimszkij Korszakon Szaltán cárjának élénk, dús, színes zenéje sem tudja elnyomni, hiába szólalnak meg szinte hivalkodóan a trombiták, s hiába erősítem fel a lemezjátszót s hiába ömlik rám stereoban ez az időnként azért már émelyítően mesés orosz zene... Percegnek a hulló hópelyhek a fagyott leveleken, körülfog megint a havas erdő némasága s nem is gondolok arra, hogy mi lesz velem itt egyedül, elhagyatottan a sűrű erdőben? Ezt felidézve most (mikor?, hát nem az első felidézés, hanem a megírás pillanatában) röhögök akkori magamon, a Szaltán lejár, felteszem a Seherezádét, egyből a negyedik tételt (Allegro molto), ahol a szultán tör-zúz, diadalmaskodni akar egy mesélő és elszánt nő felett. Nyilván, hogy nem fog sikerülni neki. Ez bizonyos. És itt jön azután a zajos bagdadi vásárforgatag, ahogy azt egy álmodozó orosz lélek Szentpéterváron elképzeli, s közben arra gondol, hogy mindég másokat dicsérnek úgyis a szűklátókörű és ostoba kritikusok, mindég másoknak van sikerük a szalonokban. Pillanatnyilag elkeseredik, hát csodálkozhatunk azon, hogy az újabb Szindbád mesében a nagy hajós hűséges hajója összezúzódik a sziklákon. Élet és művészet összefonódásáról azt hiszem elég ennyi: ott az erdőben nekidőltem egy fának - azt hiszem nem is gondoltam arra, hogy mi lesz ha nem jön vissza a vadász, nyilván tovább mentem volna előre, bár ott akkor helyzetemet súlyosbította, hogy fogalmam sem volt merre van előre? Mindegy! Darab idő után ágak roppanására figyelhettem fel és a tisztás közepén az áttetsző fátyolszerű holdsütésben megláttam egy ezüstösen foszforeszkáló, karcsú szarvasünőt. De nem figyelhettem sajnos sokáig - Szindbád persze megússza a hajótörést, Seherezádé sem ostoba nem akarja ingerelni a mérges szultánt - mert szagot fogott - változhatott talán a szél iránya? - és megrezzenve nagy ugrásokkal menekült a helyszínről, és tűnt el élő, riadt jelenésként a fák között. Sokat jelenése értelmén sem töprenghettem, mert barátom szálas alakja váratlanul magasodott fel a háttérben. Hírnök jön, lihegve szól - vigyorgott. A Szultán és Seherezádé dallama most már diadalmasan és békésen fonódik össze és nem kételkedhetünk benne, hogy ez már végig így marad? Levelet kaphatott a zeneszerző szeretőjétől? ledőlt munka közben pihenni és szeretőjéről álmodott? tudomására jutott, hogy becsüli a cár, de legalábbis Orlov gróf? Mit lehet tudni? A szólóhegedűn magasra szárnyal Seherezádé az erőszakot lebíró, megszelídítő dallama. Hurrá!

Eltűntek már, közölte a vadász lakonikusan és megindultunk a fák között.

Elöl ő, mögötte én. (Közbevetőlegesen ő tudta merre van előre!? Mindég tudta?! Ez fogas kérdés s nem is válaszolok rá most, most még nem tartunk itt, most még a téli erdőben való kóborlásunknál tartunk. Mindenesetre kitartunk...)

Az őrház - az előzmények ismeretében is eléggé - váratlanul bukott ki a hóból és a fényben az ablakból láttuk az önmagával sakkozó forgalmista alakját. Sokáig nem zavartuk meg, de aztán remegni kezdtünk a lassuló hóesésben s a vadász elszántan zörgette meg az ablakot. De a középkorú bakter sem tudott semmi felvilágosítást nyújtani az álarcosokról, látszott az arcán, hogy nem is hiszi az egészet. Meleg borral kínált, szívélyesen. Magukat a hó zavarta meg, úrfik, nevetett ránk. Két foga is hiányzott elöl. Van ez

254