Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Martos Gábor: "Ennek a generációnak már nem voltak illúziói" (Beszélgetés Bogdán Lászlóval) (interjú)
szót, mert mihez képest fejlődés. Furcsa módon Jugoszláviában, a Vajdaságban és Párizsban alakultak ki olyan műhelyek, ahol szóhoz juthattak azok, akik a saját kultúrájukból kirekesztődtek. Ez kétségtelenül élt és hatott Erdélyben; furcsa módon. Most nemrég sikerült megkapnom a Jelenlét Szógettó című antológiáját, ahol a magyar avantgardista, neoavantgardista alkotók hatvanas-hetvenes években írott műveikből válogatnak; ha egyáltalán az irodalom itt még jó szó, hiszen itt olyan alkotók vannak, akiknek az irodalom csak eszköz, mégpedig csak az egyik eszköz, hiszen állandóan csapnak át különböző műfajokba; gondolok itt Szentjóbyra, vagy Erdély Miklósra, vagy Hajas Tiborra. De ez a fajta látásmód, beszédmód, világlátás a magyar kultúrában a hatvanas-hetvenes években igazán nem érvényesülhetett; tehát ezek az alkotók margóra szorultak, így aztán többnyire ők is a párizsi Magyar Műhelyben vagy az Új Symposionban tudtak közölni, ha egyáltalán számukra volt még jelentősége a közlésnek. Ugyancsak nemrég sikerült látnom Szentjóby Tamás Kentaur című filmjét; elképesztő, ha arra gondola z ember, hogy mit jelenthetett volna ez a film akkor, ha bekerül a filmművészetbe. Sajnos ilyen szempontból az újabb kori magyar kultúra a kultúrpolitikai késleltetések története is. Gondoljuk el, milyen irányba fejlődhetett volna a magyar próza, ha Hamvas ’51-ben befejezett Karneválja akkor megjelenik. Gondold el, hgoy milyen könyvek jelentek meg 1951-ben Magyarországon! Milyen távlatokat nyitott volna a magyar prózának, ha a Felelet mellett - vagy előtt - megjelenik a Karnevál? Jó kérdés, bár azt hiszem, nem igazán érdemes belemennünk a „mi lett volna, ha..." játékba; mint ahogy abba sem, hogy hogyan alakult volna a ti munkásságotok, ha ezek a művek valóban időben megjelennek, s eljutnak hozzátok. Ezek a művek végül is xeroxozott, stencilezett formában, kéziratban terjedtek, tehát bizonyos fokig csak bekerültek, alakítottak. Szőcs Géza már 1972-ben a Korunkban egy Weöres-tanulmányában leírta, hogy Hamvas Béla az újabb kori magyar kultúrtörténet leggonoszabbul ignorált alkotója; amiből óriási botrány is lett, nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is. Nyilvánvalóan az alkotók, tehát akit érdekelt, az, ha nagy nehézségek árán is, de hozzájuthatott ezekhez a kéziratos, vagy aztán később már szarnizdat-formában is terjesztett művekhez. Viszont nem kerültek be ezek a művek idejekorán a magyar irodalomtörténet vérkeringésébe. Tehát a „mi lett volna, ha..." kérdés itt főleg az élő irodalom vérkeringésére, áramára érvényes; inkább ott érzem a veszteségeket, hogy az olvasók nem szembesülhettek idejekorán ezekkel a művekkel az irányított kultúrákban, ahol a késleltetések egész magasiskolája zajlott. Gondolj arra, hogy olyan alkotók, mint Mészöly Miklós, vagy Nemes Nagy Agnes milyen későre jutottak elismeréshez. Hatvan évesek elmúltak, és még mindig fiatal íróként kezelték őket. Teljesen megdöbbentő bizonyos embereknek, hogy ők már elmúltak hatvan évesek. Vagy itt van Petri György vagy a Konrád György esete a magyar kultúrpolitikával. Az ő műveik is szamizdatban hatottak, tehát akik el akarták olvasni őket, meg tudták szerezni; viszont nem hatottak széles körben, tehát elvágták őket a szélesebb körben vett nyilvánosságtól. Említetted, hogy te egy évben - vagy nagyjából egy évben - születtél azokkal a filozófus gondolkodókkal, akik Bretter-tanítványokként váltak közismertté az erdélyi magyar... nem is annyira irodalomban, mint inkább gondolkodásban, filozófiában. Érdekes, hogy ők is tulajdonképpen a harmadik Forrás-generációhoz tartoznak Forrás-köteteik szempontjából, hiszen nagyjából Szőcsékkel egyidőben közölték Forrás-köteteiket; nyilván ők is a késleltetések miatt. Először azt hiszem Tamás Gazsinak a kötete jelent meg... Igen, pontosan... ...’75-ben, aztán Ágoston Vilmosé és Molnár Gusztávé már jóval később... 244
