Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Martos Gábor: "Ennek a generációnak már nem voltak illúziói" (Beszélgetés Bogdán Lászlóval) (interjú)
Igen, valamivel később; “76-77-ben. Érdekes azonban, hogy ők, illetve elsősorban Tamás Gáspár Miklós, nagyon aktív tagja volt annak a szellemi körnek, amibe te magad is tartoztál. Ez a kör azonban nyilván elsősorban Kolozsvárra koncentrálódott. Hogy voltál te mégis tagja ennek a szellemi körnek, ilyen nagy távolságból? Nagyon kívülről voltam tagja. A barátságok is közrejátszottak ebben: Bállá Zsófiával, Szöcs Gézával vagy Egyed Péterrel leveleztünk, és elég sokat találkoztunk is azokban az években. De azért én csak nagyon távolról tartoztam közéjük. Ugyanakkor mégis van egy nagyon erős „közösség" bennetek, hiszen te hoztad létre azt a bizonyos „Bembere-legendát", amiről aztán versek is születtek; én ebben is egy nagyon erős összetartozást, közös gondolkodást, azonos, vagy nagyon hasonló szemléletmódot érzek. Nyilván ez a közös szellemi légkör a műveitekben is valami módon tettenérhető. Te hogy érzed, mennyire tükröznek azonos szemléletmódot a ti műveiteké Úgy érzem, bizonyos fokig vannak közös szólamok, amelyek hol felerősödnek, hol elhalkulnak - közös érdeklődésű emberek között kialakul egyfajta tolvajnyelv is —, de ez csak a beavatottak számráa érdekes, az olvasónak ezek nagyon keveset mondanak. Azt kellene megvizsgálni, hogy mit mondanak ezek az olvasónak. Sajnos olvasásszociológia nincs Erdélyben, Romániában. Ez az, ami leginkább hiányzik: hogy fel tudjuk mérni, hogy egyáltalán hogy élnek az olvasók; milyenek a mi olvasóink. De mondjuk egy majdani irodalomtörténet fog azért majd közös vonásokat kielemezni tudni ezekből a művekből; közös irányokat, közös hangsúlyokat? Gondolom, igen. És mik lennének ezek? Mi az, amit közös jellemzőnek tartanál ezekben az életművekben? Vagy akárcsak a magadéban, ami kapcsolódik a többiekéhez? Egyfajta tágabb értelemben vett játékosságot, a komolykodás kerülését... Aztán az irtózás a pátosztól, egyfajta ironikus látásmód előbukkanása. De mondom, veszélyes ezt generációkra leszűkíteni, mert ez nagyjából egyazon irodalomtörténeti pillanatban jelentkezik a késői Szilágyi Domokosnál, Vári Attilánál, Csikinél; bizonyos fokig még Királynál is. Tehát ez nem annyira generációs, mint inkább valamilyen kortünet? Igen, a szembenállás miatt... Már csak így lehetett, ilyen ironikusan túlélni? Vagy csak így lehetett kivédeni azt a pressziót, ami működött? Valószínűleg a presszió is közrejátszott. Az is közrejátszott, hogy a generációk különböző életkorú tagjai a hetvenes évek elejére már rádöbbenhettek arra, hogy teljesen téves volt az egész kultúrpolitikai gyakorlat; az egész létezésünk valahol elhibázott volt. Ez már szorosabban véve összefügg a kelet-európai szocializmusok csődjével is, ami akkor már nyilvánvalóan látható volt; akinek szeme volt és akarta látni, látta. Ez a felismerés egyfelől, másfelől a presszió vajon mennyiben befolyásolta azt, hogy ez a generáció ennyire szétszóródott, hogy ennyire sok a halottja? Vajon nem volt elég erős ez a szellemi közösség? Nagyobb volt a presszió, mint a szellemi összetartás? A presszió is nagy volt, sőt állandóan nőtt, de azt hiszem, hogy ebben egy törvény- szerűség is érvényesül: emberek időnként találkoznak, egy ideig együtt vannak, aztán szétszélednek. Általában az irodalmi csoportosulások története ez; nem láttam olyan 245
