Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Martos Gábor: "Ennek a generációnak már nem voltak illúziói" (Beszélgetés Bogdán Lászlóval) (interjú)
vagy teljesen természetes volt, hogy ti magatoktól jelentkeztetek itt művekkel. Tehát nyilván túl a barátságon, ami titeket összefűzött, v olt azért közietek egyfajta szellemi, gondolkodásbeli közösség is; hiszen ti, annak elelnrée, hgoy „papírforma" szerint egy előző generációhoz tartoztok mégis ebben a körben publikáltatok; vagy ebben a körben is, hiszen nyilván nemcsak ebben. Lehet, hogy ti valamiféle „átkötés" voltatok a második és a harmadik Forrás-generáció között? Valószínű. Ha szigorúan véve csak évszámokat nézünk, én ugyanabban az évben születtem, mint a Forrás-nemzedék híres, neves, nevezetes, hetvenes években jelentkező esszéírói: Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos és Molnár Gusztáv; vagy Németi Rudolf, aki nagyon későn jelentkezett versekkel, de kiadói szerkesztőként végül is jelen volt, és nagyon sokat fordított... És Echinox-szerkesztőként is, tegyük hozzá... Igen, egy kezdeti periódusban. Ezért is nem tartom én szerencsésnek ezeket a generációk közti határokat olyan mereven meghúzni. Az irodalomtörténetnek kötelező bizonyos fokig skatulyákkal dolgozni, meghúzni az időhatárokat, de hát az irodalom egy élő, elven organikus folyamat; vannak átbukdácsolások, áthullámzások; az emberek hatnak egymásra. Kétségtelen tény, hogy a Szőcs Gézáék generációjának a versei egy másfajta látásmódot, egy másfajta beszédmódot érvényesítenek. Meg kell nézni, hogy ez a beszédmód egyes alkotóknál - a legkiemelkedőbbeknél, például Szőcs- nél, Egyednél - mennyire kapcsolódik a sajátságos erdélyi hagyományokhoz - itt nem csak a második, vagy az első Forrás-nemzedéket értem, vagy az erdélyi literatúrát - és mennyire a magyarhoz. Rögtön látni fogjuk, hogy mindenfajta leszűkítése a dolgoknak hibás és nevetséges, ugyanis az mindenki előtt nyilvánvaló, aki a csodagyerekként jelentkező Szőcs Géza verseit először olvassa, hogy rá az indulásától nagyon hatott a magyar irodalomnak néhány olyan alakja, akik a saját elismertetésükért egészen a hetvenes évekig küzdöttek; akiket nem nagyon ignorált az irodalomtörténet, vagy a hivatalos aczéli kultúrpolitika, vagy csak a végén kezdett ignorálni. Gondolok itt elsősorban Weöresre, Szentkuthyra, aztán Hamvas Bélára; már pusztán ez a három név bizonyítja, hogy felesleges ezeket a behatárolódásokat ilyen mereven megtenni, ugyanis Magyarországon is indultak generációk ugyanebben a vonzáskörben. Itt aztán persze meg kell keresni az irodalomtörténetben azokat a sajátságos jegyeket, amik csak rájuk jellemzőek, tehát Szőcsre, vagy Egyedre, mert kétségtelen van egy transzilván hangvétel is, mivelhogy itt éltek, és nem is akartak nem itt élni. Ugyanakkor ez a generáció az elődöknél sokkal kozmopolitább is, sokkal inkább kötődik mindenféle európai hagyományhoz... Igen, de ne felejtsük el, hogy az erdélyi irodalom nagyjai ugyancsak nem csak az erdélyi hagyományokhoz kötődtek, tehát ennek is volt hagyománya. Nyilvánvaló. A Szőcsék által Európára tekintő nemzedék azonban már egy más Európára tekintett, mint mondjuk annak idején Dzsidáék; a párizsi Magyar Műhely, vagy a budapesti régi Mozgó Világ kísérleti irodalma az, amit ők Európára tekintve láttak. És ez az elődöket nyilván még jobban szembeállította velük, hiszen ezeknek a hatásoknak a nyomán ők egy teljesen újfajta formavilágot, egy teljesen újfajta - ahogy te mondtad - beszédmódot hoztak be az irodalomba. Valami olyasmit tehát, ami ebben az irodalomban - nyilván az Európától való elzártsága is - teljesen ismeretlen volt. Valószínű, hogy a magyar kultúra, a magyar irodalomtörténet elmúlt évtizedeinek a szakértői, az értelmezői, a kutatói szembe fognak kerülni hamarosan egy olyan ténnyel, ami most már kikerülhetetlen: hogy mit jelent végül is az Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely a magyar líra élete szempontjából; nem szeretem a fejlődés 243
