Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Vasadi Péter: Annak dicsérete, amit nehéz szeretni (Egy idegenbe szakadt magyar szerzetes levele) (regényrészlet)

igazi áldozata; egy magyar származású testvér, Fr Sedoe (szedő), aki az 1935-40. évek között volt tagja egy olaszországi szerzetnek (s akinek jegyzeteiből igen sokat tanultam) ezt írja: „a matutinum a Karthauz lelke". Az éjféli zsolozsmára már délután kezdünk ráhangolódni. Ebéd után következik két óra pihenés, ezt teljesen szabadon lehet eltöltenünk. Majdnem mindenki ledől egy órára, azután ki-ki olvas, ír, jegyze­teket készít, imádkozik, fölkészül a másnapra. Vannak, akiknek dolgozniuk kell ebben az időben is valami sürgős vagy hirtelen jött föladat szerint. A nap alkony felé hajló szakasza, 4 órától 7-ig az igazi s ha lehet mondani, a mélyülő magány ideje. Ekkor a házak teljesen elcsöndesednek. A barátok imádságaikat mondják, elmélkednek, belemerülnek abba a birodalomba, amelyet léleknek nevezünk. Ennek a szakasznak nincsen ideje. Oly titokzatos lassúsággal múlik, oly mérhetetlenül lassan (főleg az első két óra), hogy egy híres Athos-hegyvidéki ortodox szerzetes nem tudta végig­mondani benne ezt az imádságot: „Atyám!” S oly villámgyorsan is, hogy múlt és jövő torlódik össze benne egyetlen perc alatt. A harmadik órát a barátok ismét a temp­lomban töltik. Ez a vesperás, közös imádságokkal és énekekkel. Hét órakor mindenki lefekszik s mély álomba merülve alszik tíz óráig. Tíz órakor csöndít a hármas ha­rangocska a folyosón. Egymás után nyílnak ki az ajtók s lépnek ki a fehér kámzsás alakok a gyönge fényű folyosóra, és a lélek naponta ismétlődő, nagy próbatételére, a matutinumra megindulnak a templomba. Az éjféli zsolozsma este tíztől éjjel kettőig tart, egyfolytában négy óra hosszat (újabban vannak kolostorok, amelyek éjjel egyig tartják). Az ilyen nyári forróságnak és vacogtató téli hidegnek kitett templom, mint a miénk, nyáron akkor sem hideg, ha kint hűvös van, s akkor sem meleg télen, ha fűtik. Az ember négy órát állva kiizzadja magából mindazt, ami a nap folyamán még nedvként benne maradt, és kifagyoskodja magából azt a kevés meleget, amit háromórás alvásában úgy-ahogy magába gyűjtött. Bizony, lát itt az ember lila, öntudatlanul reszkető ajkakat, és összekulcsolt kezeket, amelyeket kifehérít a görcsös szorítás. A könnyű betegek is itt vannak a stallumaikban a templom fala mellett, legföljebb kezdettől támaszkodnak. Mikor minden barát besorol a maga állószékébe, csöndes imádság kezdődik. Majdnem teljesen sötét van. Már elhalványult bennünk az idejövet megpillantott kép, hogy a hideg égen csillagok szikráztak, a holdfénytől vakítottak a páros oszlopok, és hogy ezek az imbolygó hátak előttünk, ahogy jobbra-balra lengett körülöttük a habitus, inkább kísértetiesek voltak, mint barátiak. Mindez csak annyit jelent: ha ezek az emberek ilyen önsanyargató virrasztásra vállalkoznak, amikor alszik a világ, akkor azt bizonyítják, hogy a szeretethez vezető úton magunkon kell átgyalogolnunk... Föl­csendül a karvezető szava, elhangzanak a zsolozsma első sorai. Jönnek egymásután az imádságok, a szentleckék, a Te Deumok, a litániák, a Miatyánkok és az Üdvöz- légyek, a Laudesek ősi sorrendben s ritmusban. A barátok mindent énekelnek. El­lenállhatatlan ez a zeneileg nem bonyolult és nem is túlfinomított kórushang, amely­ben nem a hatások fontosak, hanem az a tény, hogy maga a lélek énekel. Valami igaz nyersesség, féken tartott szenvedély emelkedik ki e hullámverésből, meghökkentő méltósággal. Közben a fáradtság, az alattomos elgyöngülés is megteszi a magáét, de ennek csak a legritkábban vannak látható jelei. A szertartásnak megfelelően mozog­nak a szerzetesek kettesével, hármasával a hosszú órák alatt, tömjéneznek a Jelen­lévőnek, egyes szakaszok eléneklésekor mind arcra borulnak. Komor éjszaka van, mikor elalszanak a templom gyertyái. A végső énekek megértetik az emberrel, hogy a szeretet csak a belső tisztaságban tud tükröződni, és hogy van olyan békesség, amelyre illik Jézus szava: az én békém, amelyet nektek adok, nem olyan, mint a világé. S hogy milyen az a házikó, amelyben lakunk, ugye, most ezt kérdezi? Négy részből áll, helyesebben három részből és a már említett kis kertből. A ház alakja négyszögű. A hosszú, közös folyosóról nyíló ajtók egymás után következnek, rajtuk a lakójuk választotta jelmondatok. Például: Míg a mag meg nem hal, termést nem hoz; Add, hogy lássak; Láthatatlan vagy, de bennünk; Gyújtsd szavaidat a végtelen tár­237

Next

/
Oldalképek
Tartalom