Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Vasadi Péter: Annak dicsérete, amit nehéz szeretni (Egy idegenbe szakadt magyar szerzetes levele) (regényrészlet)

regtetők látszottak fölötte és két magas templomtorony. Elakadt a lélegzetem, gondolhatja, oly szép volt a látvány. Ősi és harmonikus, mégis ez a kis város így elhelyezve a természetben megdöbbentően egyedi is volt. Hangos madárcsivogásban álltam, ezt fogtam föl másodszorra, fürge kismadarak és távoli énekes madarak hangjai közt. Lefelé lépdeltem az úton, amely egyszemélyes csapássá keskenyedett a kétfelől zöl- dellö füves réten. Már messziről megláttam a nagy, kőboltozatos fakaput, a járműveknek a szélesebb, az embereknek a keskenyebb s rézrózsákkal kivert kapurészeket; a tenyérnyi vastag falapokon ezek a rózsák verték vissza hajdanán a nyílvesszőket, ma már csak díszekként szolgálnak. A kőkerítés közvetlen közelében éreztem, milyen magas a kapu, a kerítés, s bent (hallottam a víz sustorgását) a szökőkutas kertben álló templom. Meghúztam egy fogantyút. A kapu mögött kis harang kondult háromszor. Facipős lépteket hallottam, koppant a figyelő ajtócskája, fejmagasságban egy szem szegeződött rám s kinyílt a kapu. Fehér habitusában, amely a tömegét tekintve igen soknak látszott, zöld szemű, szakállas, középkorú szerzetes állt előttem, kissé meghajolva, kiábrándíthatatlanul mosolyogva. Megbiccentette a fejét, félreállt, betessékelt. Mikor megmondtam, ki vagyok s honnan jöttem, ennyit szólt: Tudom, már vártuk magát. Bekísért egy sokablakos földszintes épületbe, a vendégházba, és a folyosóról benyitottunk egy kis szobába. A szerzetes megállt az ajtóban s körbemutatott: Tisztálkodjék meg, pihenjen egy órácskát, mindjárt hozzuk a vacsorát. Azután majd bejelentem az érkezését... Nézett rám a világos szemével s kezdett szűnni bennem a föltörő idegenség érzése. Elég sokáig álltunk egymással szemben. Mintha ezt mondta volna szavak nélkül: Barátom, érezd nálunk jól magad, a testvéreidhez kopogtattál be, teljes bizalom legyen a szívedben, mert nincs mitől tartanod. Itt egyetlen úr van, s mi mind az ö szolgái vagyunk... Még mindig állt és nézett rám, s én olyan hálát éreztem iránta, akit csöppet sein ismertem, hogy szívesen megöleltem volna. De ez a tekintet ettől is visszatartott. Álltunk és néztük egymást a legmélyebb, a legszót- lanabb, azt kell mondanom, épp azért a legszemélyesebb, mert teljesen személytelen érzésekkel, majd lassan kifordult a szobából. így érkeztem meg.

Azóta eltelt majdnem pontosan két év. Lejárt a hathetes jelöltidő, s megkezdődött a kétéves kisfogadalmas idő. A második évben elkezdtem noviciusként a rendi teológiát, s miután eltöltőm a négyéves nagyfogadalmas időt, pappá szentelnek. Ettől fogva kartauzi áldozópap leszek s örökös barát. Most tehát, mikor e sorokat olvassa, másodéves novicius vagyok. Mielőtt novicius lettem volna, megtörtént a „becellázá- som”, vagyis az a szertartás, amelyen ünnepélyesen bekísért a rend minden tagja a nekem kijelölt piros tetős házikóba. Eddig alig több, mint egy évig a vendégházban laktam, egy négyszemélyes, de üres szobában. A rend létszáma most tizenöt fő, egy agg, csodálatos rendfönökkel az élen. Az én házam a templommal párhuzamos hosszú folyosóról nyílik, a kilenc ajtó közül a harmadikon lehet átlépni a küszöbét. A kilenc ajtó mögött kilenc kis ház sorakozik egymás mellett; a szomszédoktól egy-egy 5x5 méteres kert választja el mindegyiket. A becellázás igen jelentős mozzanat a szerzetes életében. Ebben a szertartásban lép ki az ember véglegesen a világból, s lép be a magányba, teszi le civil ruháit a nyers, szürkésfehér lenruháért, s kapja meg a szerzetesi nevét. Kora hajnalban a szerzetes életgyónást végez a novicius mester kezébe. Egymás mellett térdelnek, szemben a mester (fr Dupont) szobájában függő, hatalmas fakereszttel. Ezután bemennek a templomba, amelyben semmiféle más dísz nincs, csak a szembeoltár mellett, kandeláberszerű tartóban égő hat szál óriás gyertya. A barátok közös zsolozsmát énekelve ott várnak már kb. egy óra óta a stallumokban. A stallum fából faragott, könyöklővel ellátott állószék. Azért álló, mert a szerzetesek csak ritkán ülnek egymás mellett, legföljebb a kóruson. A templomtér tulajdonképpen üres, csak a középen lévő oltár, a falhoz épített stallumok, és a hatalmas szentély falába mélyített hat magánkápolna kis oltárai az összes berendezése. Szóval a kartauzi szerzetes vagy áll (éjjel 2-3 órát, ilyenkor álltában megtámaszkodhat) vagy arcra borul, de alig ül.

233