Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Vasadi Péter: Annak dicsérete, amit nehéz szeretni (Egy idegenbe szakadt magyar szerzetes levele) (regényrészlet)
VASADIPÉTER Annak dicsérete, amit nehéz szeretni*- EGY IDEGENBE SZAKADT MAGYAR SZERZETES LEVELE Éreztem, hogy valami nagy dolog történt velem, és arra építek, amit „az örökkévalóság jegyében" fontosabbnak tartottam. Tudtam, hogy kitölti majd az életemet, és ennek a célnak érdekében mindent meg mertem kockáztatni. C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok. Kedves Barátom! Remélem, jó egészségben találja beszámolóm. Mielőtt elmerülne benne, amint látja, a feladó Ayarde fráter, aki én volnék. Annak a szerzetestársamnak a nevét kaptam meg, aki a cellámban, jobban mondva kis házacskámban élt, előttem 9 évvel. 88 éves korában hunyt el. Tehát a házikó, amelyben most élek, 7 évig üresen állt, rám várva, s ezt komolyan mondom. Elődömtől örököltem 36 könyvet, némi fehérneműt és egy takaros, villanyra működő faesztergagépet. Ayarde (Ájárd) neves párizsi újságíró volt, főleg zenei és színházi írásairól ismerték. Oly szépen fütyült, hogy mint mondják itt, tekintélyes énekesmadár csapat feleselt vele tavaszonként. Erre a küldeményemre külön engedélyt kellett kérnem, azt jelzi a pecsét, hogy ezt meg is kaptam a Francia Kartauzi Közösség vezetőjétől. Biztosan kíváncsi rá, mi történt velem utolsó levelem óta. Először is megérkeztem egy helyi autóbusszal az Adda-Sable nevű középkori francia falucska főterére, október 5-én délután 3 órakor. A falu a tengerparttól emelkedő szőlőtáblák fölött, egy elnyúló, kisebbfajta hegy vagy inkább nagyobb domb derekán fekszik, a terméskőből készült kisablakos házaival, magasra nőtt lila virágfáival, égővörös futórózsákkal a kőkerítéseken. Az autóbusz elporzott, az ereszkedő Nap fényében meghosszabbodtak az árnyékok. Egyedül álltam a téren, visszafordultam a tenger felé. A felhőtlen ég alatt a tenger zöldesszürke tömege kifutott a szemhatárig. Fontos pillanat - ezt gondoltam. Állandó zsongást hallottam a szőlöíöldekről, s apró színes foltokat láttam a tőkék között. A későn érő szőlőfajtákat szüretelték. Megindultam fölfelé a falu főutcáján, és egy fehérre meszelt emeletes kőház sarkán a két bőröndömmel balra fordultam (ahogy a vasútállomáson mondták). Néhány lépésre megtaláltam a táblát, rajta az eligazító jeleket: fekete mezőben egy fehér kolostor sémarajza, alatta egy fehér nyíl, a nyílban piros szám, 2 km. Fölfelé kapaszkodtam a köves úton, elhagytam a falu házait. Beértem egy fenyőerdőbe s váratlanul fehérré vált a köves út, alighanem a barátok szóratták be murvával. Ott kanyargott előttem a gyalogút, amely a kolostorhoz vezetett, el-eltűnve, majd ismét előbukkanva a fák közül. Alig egy óra telt el, mikor lefelé kezdett lejteni az út. Megritkultak a fák, kiléptem az erdőből. Völgy terült el alattam, mindenfelé művelt búza-, árpa- és rozstáblákkal, hullámzó vonalú akácfasorokkal s jegenyesorokkal. A völgy lapos alján megpillantottam a világosszürke épületcsaládot, hirtelen sok épületet, közöttük ciprusligetet, s másfajta fák koronáit. A jellemző egy hosszú, magas kőkerítés volt, kis piros nye* Előzmény Életünk 1991. 2. ez. 232
