Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)
meg hol a bazaltfal egyik, hol másik oldalán szorosan a síkos kőhöz tapadva, amely már löki is le őket magáról. De legtöbben inkább fenn a hídon, s onnan egyenest fejest a folyamzúgásba. Annyi időt azonban valamennyi szakít, hogyha csak egy érintésre is, de elkapja az odanyújtott kavicsot. Ami engem illet, én nem teszek különbséget sem az átkelők, sem a kavicsok között. Mihelyt közülük egy a sziklafalra tapadva, vagy a híd ívcsúcsán megjelenik, már vállig merítem karom a vízbe, kiemelem az első kezem ügyébe eső kavicsot, szó nélkül átadom. A kavicsok között semmi különbség, ám mikor az, aki belevetette sajátját a vízbe és ő maga utánamerül, mielőtt az árral lefelé sodródna, a kavics - minden esetben megfigyeltem ezt - még egyszer, egyetlen egyszer felvetődik a víz színére, és akkor valamennyi másmás alakú, más-más színű, soha kettő még nem hasonlított egymásra, a felvető hullám, vagy a kavics, vagy talán az, aki elmerült, ilyenkor az óriás sziklákéhoz hasonló hangot hallat, ha azokénál sokkal erőtlenebbet is, és azoknak csupán egyetlen kiáltását, de ezek a hangok, akárcsak a kavicsok színe, alakja sohasem ismétlődnek. Különös, hogy én, aki a semmi ködében oly sok mindent, helyesebben szólva az egészet nem értem, ezt teljes világossággal: ez az egyik a másikhoz sohasem hasonlító, ez a megismételhetetlen kiáltás nem más, mint az elmerülő soha többé fel nem hangzó neve. * Homlokom, az éjszaka nagy és sötétkék, nincs benne mikor, egyetlen kék szem és szikrái a csillagok. Nyugtalanságom hatalmas mély kék szemébe olvadt. A folyam hörgése megnémult, a vízen átkelők is megcsendesedtek. Talán nem jönnek többé, lehet mind elvonultak, elfogytak. A síkos és sima és irgalmatlan sziklafalak, a két meredek hallgatásba dermedt. Nincs mit őrizni, nem őrzök semmit senki nem őriz senkit - a senki őrzi a senkit Homlokom éjtengere nyugodt, a tűzkorong a két kőfal között, küszöbömmel szemben nem nyilallik többé kíméletlenül éjszakámba, hogy azután a bazalt mögé rejtőzzék. A folyamár az őrház kőpadlóját elönti, a víz derekamat áztatja, belemerítem karom, jobb kezem egy kavics után tapogatózik, át kell nyújtanom bal kezemnek - ím, törvényes járandóságom, már érintem, de tengeréjemben valahonnan, most éppen most, ahogy a mikor elmúlt, ahogy magamat, ahogy kavicsomat belevetem, ímé egy erdőalja tisztás, kizöldül, pezsdül, itt, a madártalan, a szagtalan bazaltszakadékban, itt a bogáncsölő sziklakatlanban gyantaillatot áraszt, gyantaillatot árasztok, a félholdkaraj pázsitban zafírzöld ciklámentő, közepében három bimbó, apró, az egyik éppen feslik, várok - kinyitja-e virágát bíborlila ragyogásban, várok - hullatja-e szirmát a teljesedésben? [A Határőr Naplója. A felfedező ezt a banális (irodalmi) címet adta az erőmű felrobbanása után a sziklatömb alá temetett határőr holtteste mellett talált kéziratnak. Mi sem bizonyítja jobban kiadók, kommentá230
