Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)
torok, filológusok, bibliofilek felületes és durva avatatlanságát. Még azt sem vette észre, hogy a határon nincsenek napok és órák, napszakok és évkeringések, nincs jobb és bal, fenn és lenn. Ne tévesszen meg bennünket, ha a határőr egyszer s másszor le is írta ,jobb kezem felöl”. Könnyen lehet, a kézirat megfejtője a víz elmosta írást önkényesen a maga szokásos iskolai értelmezése szerint olvasta, de az egészen bizonyos, hogy a jobb, vagy bal jele itt távolról sem lehet azonos a közgondolkozók (irodalmárok) hasonló szóval jelölt irányával. Súlyosabb félreértésre adhat alkalmat a határ szó pontatlan értelmezése. Erre viszont az őrző a mi kopott nyelvünkre is lefordítható világos célzást tesz, ahol a napkorong alatt húzódó sötét, s már megjelenésében eltűnő, hajszállal sem mérhető vékony sávról beszél, ami az időtlen idő és hely nélküli hely, a szüntelen horizontális hasadás a vertikális sugár érintésére. Meghasad horizontálisan, de rögzíthetetlenül, emelkedve-süllyedve, hullámvonalat rajzolva akár a misztikusok írásvonala, keresve önmaga találkozását önmagával, valahol a végső bizonytalan bizonyosságában - nem a végtelenben. Ennek a szüntelenül megtörő, mégis folyamatos spirálban hullámzó vonalnak tudása épp az, hogy a végnélküliben sohasem találna vissza - hová? ahová megállíthatatlanul tart, a kezdet nélküli, a kimeríthetetlen kezdetbe. A vertikálisan suhanó sugár érintésére a hullámzó körív villan, pattan a rés, a körív nem szakad meg, minden érintésre feljebb emelkedik, egyre feljebb, mígnem időútja, az egyetlen nem bezárul, hanem megszűnik ott, ahol nincs többé horizontális, nincs vertikális, nincs irány - nem ábrázolható az, nem hely az, minden helyek kezdete az - mindenek határa----a határtalan.] 2 31
