Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)
lehet megfelelő eszközök is álltak rendelkezésére, meg a világos utasítás, mit hogyan kell tenni, kit miként átsegíteni, az érkezőket csolnakba ültette és átevezett velük----egyszerűen a túlpartra. Az akkor egészen másként l ehetett. Itt a túlpart olyan mint az innenső, semmi különbség, és nem is part, a sima és síkos, a függőlegesen meredő sziklafal mentén semmi lejtő, semmi átmenet a hömpölygő árhoz (a kavicsokért is a folyó mélyébe nyúlok, onnan emelem ki és nyújtom), hogy mögötte?----ott, túl mögötte mi lehet, a zt én nem kérdem, nem kívánom fürkészni, én nem mögötte és nem előtte, én, aki mégcsak nemis egészen senki, én közbül, vigyázó fülkém közbül [ó, jaj, ennek feljegyzésére sehogy sem bírom megformálni a kellő hangjegyeket, holott ittlétem, azaz létem, azaz semmilétem lényege valószínűleg éppen ez, hogy lakófülkém, az őrház közbül, de nemcsak a két szika közében, hanem az én magam senki voltának közepébe beágyazva és anélkül (és ez a legriasztóbb az egészben), hogy én magam közép lennék, lehetséges ez az, hogy nem vagyok feltétlenül és teljes szabadságban senki, lehetséges, ezért nem találom a valóságos írással azonos jeleket se] én csak kilépek kőküszöbömre a vasajtón, belemártom kezem az előtte hány- kódó tajtékba és kimerek belőle annyi kavicsot, ahányan át akarnak kelni, számolnom nem szükséges, mindannyiszor annyi kerül markomba, ahány várakozó, aztán odanyújtom, ők indulnak a vízen lefelé, mindig lefelé, az is, aki ár ellenében veti bele magát, a folyó csak lefelé visz, régen másképp lehetett, talán azok, a régiek valami létező túlpartra igyekeztek, ezért is állítottak szolgálatukra révészt, és ezért kellett űzetniök. Lefelé nem kell, nincs mit megfizetni, és én, ugyan mire mennék a pénzzel akár Scalenus Wolkengangnak, akár Sequester Wolfenfangnak, vagy egyszerűen Sergestis- nek címezik a leveleket, erre szóló utasítást nem tartalmaznak. Igaz, a kavicsok kihalászására és átnyújtására se, de ez a szolgálat ittlétem természetes tartozása, s ha nem teljesíteném, arról bizonyára tudomást szereznének (legalábbis a hatalmas, a fenyegető, a mindentudó bazalthangjegyek). Azok a régiek, azok a túlpartra igyekvők a pénzzel együtt feltehetően odaadták mindazt, amijük az innenső parton volt, így könnyítették meg átkelésüket. Ezek itt meztelenül érkeznek, semmi odaadhatójuk, pénz helyett kavicsot vetnek a habba, de mondom, azt is én adom kezükbe. Igazán nem nagy szolgálat, a kavicsok nem fogynak el, annyi akad, ahányszor kezem a folyamba merítem. Van aki dühösen belevágja a hullámokba, azok erre magasra csapnak és nemcsak fülkémet árasztják el, hanem a sziklafalnak is nekiütődnek, de arról nyomban vissza is ömlenek, s még alighogy visszavetette magáról a fal, ez a vízidegen, ez a vízgyűlölő, ez a kegyetlen a tajtékot, az, aki a kavicsot belevetette már rég nyomtalanul úszik az ár alatt, árral lefelé. Más, akárha tenyere lyukas lenne, kavicsát ernyedten vízbe hullatja, s maga szelíden elmerül. Lehet, volt valaha part, nyoma veszett. Hírlik, akkoriban enyhén lejtő, virágzó növényeket hozó rét és kikötésre alkalmas öböl szegélyezte a folyamot. Nincs part, mégsem lehet ezt másképp mondani, úgy sejtem a megfelelő szót a sziklafal rejti és fülem nem fogja fel. Ha nincs is hová, mégis átjárnak. Karjukkal, lábukkal az átjárás régiektől örökölt mozdulatát mímelve jelennek 229
