Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)
írott képek a sziklahangokénál gyöngébb, azokhoz képest úgyszólván cirpelő, de mégis hasonló zengést hallatnak. Borzongásom erre csillapodik, nyugtalanságom erre enyhül, s mire azt hinném már ismét ringok a semmiben, a vasajtó résén beözönlik az ár és harsogása felissza a vérrel írt hangjegyeket. Tudom, hiába hízelgek magamnak, hogy már az vagyok, addig, míg nem jegyzem le a sík fal vajúdásának jeleit olyan hűen, olyan szilárdan, hogy az ár ne igya be, nem érem el a magam boldog senki létét, tudom, addig nem simul újból eggyé a széthasadt sziklafal egyetlen égi heggyé. Tudom, addig van határ és van őr, ha a határőr, és ez bizonyos, nem is én vagyok. A nyugtalanság vibráló húrjai. Míg ezek a valódi jelek nem szűnnek meg önmagukat örökösen újjászülni, addig még remény sincs, hogy fenyegetésükre, fülkémbe zárkózva hűen tudnám visszhangozni változásaik állandóságát, hatalmas összezengésük némaságát, és jól tudom, épp fenyegetésükből értem, míg vérrel írt jelzéseim nem találkoznak velük, velük a valódiakkal és eredetiekkel, addig kénytelenek szüntelenül változni, addig emelkednek és süllyednek, addig, legyenek még olyan tünékenyek akár párafüst, addig mégis ők keményítik a sík falakat, addig nem fogadnak be, és saját jajkiáltásomat sem hallom----óriások, kérlelhetetlen, fellebbezhetetlen két f al----gyenge cirpelés, lesiklom róluk. Gyenge, de csak míg meghasadt lén yüket cirpelésemmel nem egyesítem. Én lennék hát az ő őrzőjük és határuk? - az övéké, az őrzőké? Nyugtalankodom, - miattuk - miatta - senkiért. Ó, a kegyetlen kényszer, őrfülkémben annyi jelet leírni, ahányszor a falhoz csapódik a hullám! Vibráló kezem csak akkor csillapodik, ha olyan, mintha nem én írnék, és nem is a sziklán sebesedett kezem feltartózhatatlan vérével, mintha ő írna helyettem, nekem a senkinek - senki. De az éjszaka nagy és sötétkék, kiváltképp a tiszta éjjelek, egyetlen sötétkék szem és szikrái a csillagok. Igen, a síkos, a meredek sziklafal, a hatalmas és a kényszer az írásra. De van más - nyugtalanító mozzanat is, ha nem is ér fel ezzel az elsővel, a fellebbezhetetlennel. Jóllehet ez a másik, bár nem tudnám indokolni miért és hogyan, az első függvénye, parancsa, velejárója még akkor is, ha az óriás és végső hangjegyek tudomást se vesznek a fülkém falához csapódó habokról, mert erre gondolok, a tajtékzó folyamra, még inkább azokra, akik tekintet nélkül a víz dühére, vagy szeszélyére átjárnak rajta. Gyanakszom. A folyam tépő sodra, fel-lecsapó haragja nem egyéb, mint az átjárók háborgása. Átjárnak, de nem tudni honnan és hová, és a nagy igyekezet bennük, a forgó, az örvény épp az, hogy megtudják ők maguk, mindenik külön-külön. Sikerül-e nekik sejtelmem sincs, hiszen én magam is — én magam se — senki. Hogyan is tudnám, mikor én csak annyiban vagyok jelen, hogy jelenlétemben ugranak fejest az árba. Az ugrás előtt megfeszített erőlködés, úgyannyira, hogy legtöbben eszméletüket vesztik, hörögnek és remegnek, nyilvánvalóan nem tudják magukat elszakítani onnan - honnan? de valami mégis a folyamhoz vonzza őket, és ez a vonzás bennük az erő, vagy éppen ez az erő, ami vonz? honnan tudhatnám. Fejest vetik bele magukat a hömpölygésbe, így arcukat se látom, s ha esetleg még a parton küszködve vízbelépés előtt rájuk pillantok, akkor sincs már arcuk. Honnan is tudhatnám, én csupán a kavicsokat osztogatom. Mondják, régen nem kellett ennyi erőfeszítés. A révész evezőlapátjára támaszkodva ott állt a parton, tenyerébe pénzt tettek, ő készségesebb volt, 228
