Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)
vagyok. És nem őrzök. Inkább úgy, mintha őriznének. Kik? Lehet éppen a két teljesen meredek és sík sziklafal, a két hatalmas, orma ide nem látszik, legalábbis én nem tudom az égbolttól elválasztani. Ez az a két sötét fal, valahonnan most ez a szó íródott elém: bazalt, amely között virradatkor a tűzkorong a keskeny fekete szalag fölé emelkedik, ám ahogy emelkedik és világosságát szórni kezdi, a jobb kezem felől meredő sziklafal már el is takarja, akárha itt se lett volna, ha ugyan nemcsak képzelgek és ha valóban itt tűzött szembe a vasajtóval, akárha itt se lett volna----és nincs is, az é jszaka hatalmas és sötétkék, különösen tiszta éjjeleken. A két sziklafal között bömböl a folyó, harsogása még az éjszaka mély kékjét is betölti, lehet, ettől nem hallok semmi egyebet, de az is lehet, ez a dübörgő vízfolyás épp a semmi hangja. Többször tettem kísérletet a sziklafal megmászására, síkos és meredek teste mindannyiszor lecsúszott felvérzett tenyeremről. E küzdelemnél nincs keservesebb. A bazalthegy koponyám csúcsára törekszik, én az ő ormára, hágcsó nélkül, kapaszkodó nélkül, egymás tövére zuhanunk. így semmi reményem, hogy az éjszaka csúcsára, oda ahol a legsötétebb kék és ahol mély szeméből az a csillag szikrázik, az az egy, feléljek. Mindannyiszor visszahanyatlom, ide, az őrfülke küszöbére, nem is lehetne máshová, hiszen a fülkét a zuhogó folyómederben a két szikla, a két bazalthegy oly szorosan súrolja, hogy az már fülkém falát képezi. Arra is gondolok, hogy a két sziklafal valójában egyetlen hegység lehet, és a folyó, akárcsak én magam, meredekén valaha fel akart kapaszkodni, hogy egyesüljön az égbolttal, de szörnyűséges, és kezdettől fogva iszonyatos erőfeszítésében csupán annyit ért el, hogy rést ütött testében, s így az egyetlen világhegyből két megmászhatatlan sziklafal hasadt. Ha van egyáltalában őr az csak ez az egyetlen hegy, ez a legyőzhetetlen, ez a két meredek és síkos fal lehet----és ha ő az őr-----ő a határ i s. De nem ez az, ami nyugtalanít. A nyugtalanság húrjai bordázzák semmi voltomat, feszülő keresztszálak vibrálnak bennem----s amikor a hatalmas k ék éjjelben már senkiségem bizonyosságában nyugodnék, zaklatni kezdenek. Ez kiváltképpen akkor jelentkezik, amikor a síkos bazaltfalról számtalan nekirugaszkodás után vérző kezekkel visszacsúszom. Állítom, olyan ez, mintha ilyenkor a sziklasík, akárcsak alakhiányában a teleüres semmi megmozdulna és szilárd orgonaszekrény testét vajúdó kínban feloldva, de egészéről mégsem leváló óriás sípokat formálna magából, alakokat, egyúttal hangokat. A gyűrűző és nyújtózkodó kősípok bontakozásukban a folyó harsogásánál halkabb, de élességben azt mégis túlszámyalón énekelnek, zengenek, sikítanak, vagy döngenek----döngenek-----nem is tudom, és ezek a hangok s zemernyit sem különböznek a formáktól, a formáktól, amelyek a betűk. Ezek a hangbetűk olyan hatalmasak, akár maga a sötétkék éjszaka, jóllehet nem is egyebek azok, mint az éjszaka mély kék szeme s benne szikrái a csillagok. A megjelenés. A felhangzás. A hangbetű. Fenyegetés és parancs, felleb- bezhetetlen. Nem tehetek mást, sebzett kezemmel gyorsan őrfülkémbe húzódom, a kiserkent vérrel a látott és hallott jegyeket a semmibe beírom. Ugyanazokat a betű- és hangjegyeket azonban nem igen sikerül megformálnom, s ha mégis megközelítően hasonlókat, azt arról ismerem fel, hogy az 227
