Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)
KEMÉNY KATALIN Az Őrző Mögöttem fenyő sűrű Tömény gyantaillat itatja testem, minden pórusom, egyetlen szippantás kábít és pezsdít, boldog részegség, szikrázó józanság, mélyeket kortyolok belőle, kilehelem és magam is gyantaillatot árasztok. Testvéreim, fenyőfák. Az erdőszél és előtte, a vagy harminc lépés távolban kúszó gyalogösvény között félhold karajban a mohos tisztás. Karomat széttárom, álom fényében, ébrenlét álmában így heverek a melengető és hűsítő pázsitnyoszolyán. A füvek ágya belesimul tagjaimba, tagjaim belesimulnak a rétbe - mi a különbség köztünk? - nászunk teljes. Az ösvényen olykor egy-egy embert látok. Hátizsákos kiránduló, talicskát toló favágó, egymás derekát átölelve ballagó szerelmespár, tarka papírforgót futtukban pörgető gyerekek. Meglehet, nem is ők maguk, csak árnyékaik vonulnak, mert ők, ők nem látnak engem. Az is lehet, kidőlt fenyőnek néznek. A tisztást sem látják, máskülönben letelepednének. Jól elférne itt egy vidám kis társaság, megpihennének, de csak mennek - honnan? - hová? - a kitaposott gyalogösvényen előre - honnan tudják? - vagy csak épp annyit, hogy nem is kell tudni, csak annyit, hogy előre, előre. Maradni jobb. A fák nem mozdulnak. Az ösvény alatt a völgy, mélyén a csermely. Nem szükséges a meredélyen a zuhogó mentén se leereszkednem, elég ha a gyenge csengés a szélfoszlányba lopakodva arcomat frissíti. Azután a mézaranyában pihegő mezőség, azután az opálködben zümmögő város. Azután? Azt mondják, azután a nagyvilág. Ám, az sem lehet egyéb, mint erdő és út és víz és lapály, azután ismét városok, még nagyobb vizek, mondják a tenger, annak is partja kell legyen, valahol távol, azután megint síkság és erdő, azután az egész összeér, ösz- szeéme, ha lenne kezdete, lenne vége, de csak folytatódik, szüntelen ismétlődik, innen az idő múlása, folytonos elmúlás alattomos és tompa és mégis dörömblő zaja. De itt, ezen a ragyogó tisztáson az egészet hallani, tengermoraj, városzsivaj, rozstáblát döntő szélroham, virágzó amafa alatt lánykanevetés, gyóntatófülkében elrebegett bűn, megcsalt szerelmes sikolya, hajnali kukurikú, vecsernyére hívó harangszó, kikötőbe futó hajótülkölés, feltépett bányamély robbanás, haldokló véghörgés - itt, a fenyőkarok lengő csendjében egyetlen, mindeneket kiegyenlítő összhangba halkul. A hangok összessége a fül számára néma. A hang csak az egész töredéke. A világ hangjai itt helyükre kerülnek, azután értelmet nyernek, értelmüket visszanyerve kitisztulnak és eloszlanak, múlásukban beteljesednek. Itt, az erdő szélen, a feketefenyők holdkarajba ölelte tisztásán, gyepheverőmön ujjaim a harasztban játszadoz223
