Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Barna Róbert: "Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." (Beszélgetés Kukorelly Endrével) (interjú)

nekünk! Ttehát hiába mondja valaki, hogy az, amit csinál, az így nem létezik, mert aki elolvassa, szarik arra, hogy mit gondol a szerző, szarik rá, mert ő azt látja, ami oda le van írva, és teljesen joga van ahhoz. A leghétköznapibb értelemben abszolút igaza van. És ez az író felelőssége, ezzel kell szembenéznie, hogy bizony mindenféle érzéseket, szimpátiát és antipátiát vált ki, amit ír, adott esetben teljesen függetlenül attól, hogy neki mi volt a szándéka. El kell viselnie, el kell tűrnie azt, amiként a befogadó a szövegre reagál. Ttehát én most rögtön el is fogadom a kérdéseket, és rögtön válaszolok is rá, méghozzá, bármilyen meglepő, azt mondom, hogy én is kicsi vagyok, és ez onnan származik, hogy sokáig kicsi voltam. Tizenhat éves koromig kis növésű voltam, az általános iskolában hátul a tornasorban, alig volt utánam néhány gyerek, a harmincötből. Nyolcadikban, például, és az első gimnáziumban is, minden lány magasabb volt nálam, vagy majdnem minden lány. Amikor második gimnáziumba mentem, azon a nyáron nőttem meg, annyira, hogy meg se ismertek az osztálytársaim, azt hitték, valami új fiú jött. Viszont a döntő élményeket az ember kamasz korában kapja. Akkor rögzül benne, hogy ő kicsi-e, vagy nagy. Ttehát továbbra sem érzem magam nagydarabnak, bár 183 cm vagyok, én ezt nem érzem, nincs ilyen tudatom. A Boros nevű osztálytársam, aki egyet bukott, és ő volt a legnagyobb és legerősebb az osztályban, kb. másfél fejjel mindenkinél nagyobb, iszonyatosan széles vállai voltak, ő úgy szocializálódott, hogy egy nagy ember. Ttehát már 14 éves korában úgy viselkedett, úgy mozgott. Előttem van a mozgása. Fel tudom idézni. Borzasztó széles vállak. Valahogyan apásan viselkedett közöttünk. Soha nem verekedett. Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember. Az egész iskolát meg tudta volna agyalni. Hatalmas gyerek volt. És én úgy szocializálódtam mellette, és mások mellett, hogy én kicsi vagyok. Ok a nagyok. Hiába voltunk nagyjából egyidősek, nekem föl kellett néznem, minden szempontból. Az más kérdés, hogy aztán találkoztam ezzel a fiúval néhány évvel később, és akkor én voltam már vagy fél fejjel nagyobb, ezek a koraérő gyerekek hamar megállnak a növésben. De ez már mindegy, ez már tök’mindegy. Ő mindig is nagy ember marad, hiába tíz centivel alacsonyabb, mint én.

Amikor elkezdtem foglalkozni azzal, amit írsz, a legelső, amivel találkoztam, és megérintett, az volt, hogy zavar a nagyságod, a testméreteid, a magasságod, a testvázlatod, ami vagy. Ez az, amit a legtöbbször jársz körbe. Ezek szerint nem voltál nagy. De hát nyilván, megkérdezték tőled, ha nagy leszel, mi leszel? Sikerült-e nagynak lenni, felnőttnek lenni? Egyszóval: felnőttél-e?

Valóban, mindig is mély problémát jelentett nekem az, hogy mekkora vagyok, milyen a testalkatom, vagy az, hogy nézek ki. Ez tulajdonképpen most is foglalkoztat. Foglalkoztatja az embert ez a dolog, nem lehet kikerülni, hiszen döntő fontosságú, ki milyen benyomást kelt. Nem tehet róla az ember, hogy milyen, hogy fest milyen a pofázmánya, a fizimiskája, hogy eleve ellenszenvet, vagy szimpátiát kelt, és ez, mint probléma, tényleg foglalkoztat engem. De nem lehet állandóan arra koncentrálni, hogy kellemes benyomást keltsünk. Végül is dögöljenek meg, hagyjanak békén, jól elvagyok, úgy nézek ki ahogy kinézek, és kész. Szóval, néha így. Ám néha úgy érzem, tényleg bosszantó, hogy sok dolog nem jöhet össze adott esetben, mert van egy eleve-félreértés. Amit aztán kérdeztél a továbbiakban, hogy „felnőni”, meg „mi leszel, ha nagy leszel”, az ezzel kapcsolatban sokáig bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, mi leszek, ha nagy.leszek. Ezt a kérdést igyekeztem kikerülni, és mint a strucc, tényleg elbújni a homokba előle. Igazából nem érdekelt semmi, nem akartam megtanulni semmit, valami szakmát, vagy ilyesmit. Végső választástól, döntéstől nagyon ódzkodtam. Borsódzott a hátam, ha erre gondoltam. Ttehát, ha szembe kellett volna nézni egyes dolgokkal, a konkrét helyzettel, akkor nagyon vigyáztam, hogy ne nézzek szembe vele. Arra nagyon vigyáztam. Mert abban a pillanatban tényleg teljesen kétségbeestem, hogy mi lesz velem. És nem mondták meg nekem, hogy azzal is lehet valamit kezdeni, hogy valaki olvas. Erre is nagyon nehezen jöttem rá. Lassan jöttem rá bizonyos

216