Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Barna Róbert: "Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." (Beszélgetés Kukorelly Endrével) (interjú)
dolgokra, amikor már mindig egy kicsit késő volt. Hogy mi leszek, és az olvasás, hogy ezt valahogy össze is lehet kapcsolni. Nem voltam túl jó tanuló, nem vettek föl az egyetemre, ebben némi politikai és származási okok is közrejátszottak. Azután elvittek két évre katonának. Akkor már tudtam, hogy majd valami ilyesmi lesz, tehát: hogy az irodalommal akarok valamit kezdeni, de azt mindenképpen, hogy képtelen vagyok bármi egyébbel. Ám ez ugyanakkor teljesen reménytelen volt. ’69-ben érettségiztem, ’72-ig katona voltam, utána, és közben, meg előtte is, egyszerűen reménytelen volt a helyzetem. Az ún. hetvenes évek: az valóban rettenetes volt, hallatlanul sötét időszak, megítélésem szerint sötétebb, mint az Ötvenes évek. Ám ebbe ilyen röviden nem érdemes belemenni. Az ötvenes évek viszonylag tiszta képlet. A hetvenes években azonban nem volt semmi nyilvánvaló, csak a teljes lepusztulás. A Nagy Zűrzavar volt, káosz a lelkekben s az agyakban. Á kilátástalanság maga. Én pedig nem voltam. Mintha lett volna minden, már volt minden, csak én nem voltam sehol. Mégis mintha mindenki kitalált volna magának valamit. Na, már most, felnőttél? Sikerült ezt a nagyságot, amire megnőttél, belakni? Nézd, mivel, mondjuk így, kaptam egy-két visszajelzést, a nőktől, például és később ún. „szakmait” is, ez a probléma elmúlt egy idő után. Ugyanakkor más szempontból meg nem. Szóval, még nem vagyok valami nagy, és azt hiszem, soha nem is leszek. Például nem szívesen intézek el semmit, ebből a szempontból nem nőttem fel. Nagyon is rá vagyok utalva másokra, az anyámra, valami anyai lényre, egy nőre mindenképp. Rá vagyok utalva arra, aki megmondja, fiacskám, most porszívózzál ki, fiacskám, menj le a közértbe, vegyél fogkrémet, vagy... Azt gondolom, jellemző erre a nemzedékre, hogy nagyon kötődik valahogy a gyermekséghez. Visszamenni gyerekbe. Ez a bizonyos nagyság, felnőttség, lötyög rajtad is. Állati fárasztó felnőttnek lenni. Az intézkedő állat. Az, hogy el kell intézni bizonyos dolgokat. Aztán újratermelődik az elintéznivaló, és megint újra, az elintézhetetlensé- gig. Ez engem hallatlanul fáraszt. Hallatlanul. És unom. Francba az egésszel. Csinálja más helyettem. Ugyanakkor, persze nem csinálja, én rendezem el végül is, de amikor intézkedek, mondjuk, akkor fáradok - és naigyon öregszem. Az idegrendszeremet túlzottan igénybeveszi az, ha bármit el kell intézni a nem elintézhető világban. Tehát legszívesebben visszaihátrálnék a nem-intézkedés korszakába, amikor helyettem, úgy tűnt, hogy mindent elintéztek, amikor természetesen volt ennivaló, nem csöpögött a csap, a konnektor működött. Vannak olyan gyerekek, akik imádnak felnőttnek lenni. Imádják azt a folyamatot, ahogy ők felnőtté válnak. Fúrnak és faragnak, ott állnak a papa mellett, nézik, ahogy javul a motor. A papa javítja, miközben a gyerek nagy lendülettel női fölfele. Szerencsére, vagy sajnos, nem volt ilyen motor. Lehet, hogy akkor megúsztam volna ezt az idegfáradtságot. Ha meg kellett csinálni valamit, mondjuk, és az apám nagy nehezen megcsinálta, hiába mondták, hogy nézzem, hogyan is kell csinálni, nem bírtam nézni. Ha odaálltam, akkor sem néztem, ha néztem, nem láttam. Valami rendkívül akadályozott. Inkább befelé néztem, fantáziáltam valamin. Valamin, ami nincsen és sokkal jobban van. Azzal teljesen be voltam töltve. Amikor még nézni kellett, hogyan is működik a valódi élet, nagyon kis betűkkel, akkor rettenetesen „fáradtam” közben. Amikor az ember visszahátrál egy ilyen korszakába, akkor ez azt is jelenti, hogy keresi azt a helyet, ahol jól érezte magát, ahol érzékenységgel élte meg a világot. Autentikus helyet keres, ahol ő igazán valóságos volt. A külső működés, az intézkedés, a létezési rendszer, csupa külsőség, mechanizmus és technika, amit lehet jól csinálni éppen, meg kell is, meg kényszerülsz is, de autentikusnak lenni, ezen a kis ponton, ebben a belső világban lehet csak. 217
