Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
hármasságban érezte teljesnek művét, s a svájci Luzemben, az Utca második változatában így is állította ki egymás mellett a három fejet. A hatvanas évek végétől egy sorozat üvegplasztika került ki Schaár műterméből. Többnyire apró házakat készített a csillogó és átlátszó üveglapokból. Egyszerre nyitott és mégis zárt terük olykor üresen áll, máskor egy ottfelejtett szék, esetleg egy végtelen árva emberalak lakja be különös, a sokszoros tükröződésektől szinte áttekinthetetlen tágasságukat. A látvány, a ragyogó felületekkel, a szivárvány színeire bomló szikrázó fényekkel, egészen lenyűgöző, ünnepélyes és vonzó. Az üveglapok kagylós törésű, csiszolatlan élei mégis megálljt parancsolnak a közeledőnek. A falakból a költői „Észak-fok, titok, idegenség”, s a világ végi üveghegyek hidege süt. (Egymásba nyíló terek, 1969, A Kékszakállú herceg vára, 1970) A hatvanas évek végétől kezdve Schaár - eltekintve a portréktól - teljesen fölhagyott a mintázófa és az agyag használatával. A szobroknak most már elmaradhatatlan architektonikus tartozékait, s többnyire a figurális részeket is a hungarocell néven ismert fehér műanyag lapokból fűrészelte-vágta-törte ki. Az életnagyságú kompozíciókhoz az arcok, kezek és időnként a lábak is élő modellről készültek, gipszöntéssel. Ez az egyszerű technika lehetővé tette a művész számára, hogy apró vázlatok helyett szobrászi elképzeléseit azonnal az eredeti méretben fogalmazza meg. A hungarocell anyaga kiválóan alkalmasnak bizonyult rá, hogy akár fémöntéshez készítsenek róla formát, akár kőfaragáshoz szolgáljon mintaként. Schaárt azonban egyre kevésbé befolyásolta munkájában a bármiféle végleges anyagban való megvalósítás — vagy éppen a kivitelezhetetlenség lehetősége. Egyre természetesebben és következetesebben vállalta a létrejövő művek ideiglenes, alkalmi jellegét, nem törődve azzal, hogy ebben a szakmai közvélemény és a közönség egy része is kifejezetten plasztikaellenes, műfajellenes gesztust látott. 1968-ban a tihanyi Biológiai Intézet kertjében lehetősége nyílt egy nagyméretű kompozíció megvalósítására. A Tudósok egy-egy, architrávos nyílásban álló figuráját a kivitelezők a hungarocell eredeti nyomán az építészeti elemekhez hasonló módon fűrészelték ki mészkőből. Élő alaknak és architektúrának ez az anyagszerű azonossága teszi magától értetődővé, hogy mint téri értékek is azonos súllyal bírnak. A fejek és kezek itt is más technikával készültek, őrizve az eredeti gipszöntvény naturális lenyomatjellegét. Ez a kettősség a kompozíción belül furcsa, sejtelmes feszültséget teremt, egy megkövült világ képzetét keltve. A látvány egésze, a természeti környezettel: a fű zöldjével és a végtelen víztükörrel, szinte a történelemelőtti idők csöndjét idézi. Az oszlopok az összefogó architrávokkal és a két figurával a menhirek véglegességével magasodnak a tájban. A két kapunyílás egymással párhuzamosan áll egymás mögött, de tengelyük nem esik egybe, s így a figurákat egy egymást keresztező és metsző függőleges és vízszintes elemekből alakuló rendszer fogja keretbe, amelynek a szigorúsága roppant határozottan választja el egymástól a kétféle, a természetes és a szobrászi teret. - Mindez, túl ennek a szoborkompozíciónak az egyedi értékein, mutatja azt is, hogy Schaár - ha alkalom nyílt rá - az ideiglenest milyen természetes egyszerűséggel tudta véglegessé tenni, illetve, hogy a hungarocellvázlatok alkalmi jellege mögött valójában milyen magabiztos plasztikai szemlélet állott! A tihanyi szobor felállítását követően nem sok lehetőséget kapott hasonló köztéri alkotások megvalósítására. 1969-ben Ajtóban álló leány című kompozíciója egy agárdi üdülő kertjében került felállításra. (Ma a székesfehérvári István Király Múzeum modern szoborkertjében látható.) Később az egykori sachsenhauseni koncentrációs táborban állították föl egy többalakos kompozícióját. Emlékművek helyett ezekben az években is legfeljebb portré- és emléktábla megbízásokat kapott. Ez egyrészt meglepő, hisz éppen az ő példája nyomán terjedtek el ekkoriban az építészeti keretet előszeretettel alkalmazó köztéri szobrok. Másrészt természetes, mert Schaár Erzsébetben - úgy tűnik — parányi érzék sem volt az aktuális reprezentációra, az „ideigleneséhez való vonzódása ellenére is hiányzott belőle az a fajta könnyedség, ami 182
