Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
elszánt véglegességgel ékelődtek a levegőbe. Míg azonban a svájci mester figurái esendő kiszolgáltatottságukban részvétre számítva keresik az emberi kapcsolatok enyhét, addig Schaár Erzsébet Álló fiúja (1965), Kóréja (1966) minden közeledést visszautasítva önként vállalja a magányt, s valami makacs erőszakossággal hasítja ki helyét az univerzumból. A hatvanas évek második felétől, végétől egyre inkább az épített tér ábrázolása vált Schaár szobrászaténak központi problémájává. Figuráit mind gyakrabban állította architrávok terébe, nyíló ajtók vagy ablakok mellé. Az ajtót és az ablakot, mint akinnt ésbennt, a kívül és belül jelképét sokszor önnállóan is megfogalmazta. 1967-ben, a székesfehérvári Könnyűfémműben készítette az Ajtók című nagyméretű alumíniumkompozícióját. Ugyanebben az évben a hollandiai Middelheim biennáléján az Ólom fal (Ólom szék) című munkájával szerepelt. Egyik is, másik is egy kiürült világ, az embertől elhagyott föld kietlen csöndjét, a magukramaradt tárgyak értelmetlenné vált létezését mutatja. — Ezt a világvégi, emberutáni csöndet egyébként éppen Vilt Tibor fogalmazta meg valamivel korábban, tenyérnyi méretű reliefjeiben, melyekről fentebb esett szó. Schaár Erzsébetnek ezekben a műveiben azonban már nyoma sincs annak a törékenységnek és finom szépségnek, ami Vilt domborműveit olyannyira érzékletessé tette. Ezek az aj t ók, ez a fal és ez a szék otromba, csörömpölőén ostoba tárgyak, amit a méretek is hangsúlyoznak. Az ember nélküli világ már nem a képzelet szüleménye, hanem látható, érzékelhető valóság. Egyértelmű művészi megfogalmazása annak a fenyegetettségnek, annak az életérzésnek, ami ekkor már évtizedek óta volt meghatározó eleme mindannyiunk létének. Időközben Schaár Erzsébet folytatta portrészobrai sorozatát is. Az 1953-as Déryné-büszt (a Margit-szigeti művészsétányon állították föl) meglepően hathatott a maga furcsa stilizáltságával a kötelező naturalizmus korában. Mégis, az összefoglaló formák szándékolt, régi ábrázolások stílusát idéző merevsége, s ugyanakkor a részletek szinte leltárszerűen hű számbavétele, mindez így együtt valószínűleg összecsengett azzal a csaknem nosztalgikusan romantikus hangvétellel, mellyel éppen ekkoriban például filmjeink fordultak a XIX. század történeti eseményei felé. A hatvanas évek elején - másokhoz hasonlóan - Schaár Erzsébet is ahhoz a fajta expresszionizmushoz közeledett, melyet Bokros Birman Dezső képvsielt szobrászainkban. 1963-ban mintázta Schaár az idős, és ekkorra már teljesen megvakult Benedek Marcell arcmását. E megrázó erejű alkotásnak méltó társa a hasonló szuggesztivitással fogalmazott Károlyi Mihály- és a Bartók-portré (mindkettő 1965- böl). A Psota Irénről készített rendkívül karakteres mellszobor (1964) és az egy évvel későbbi Fiú-büszt (Gaul Emil portréja) példája - a feltűnően hosszú nyak, a szobor teljes tömegéhez képest jelentéktelen méretű fej, a kompozíció határozott, érzékelhető viszonya, a környező térrel - már az egyre erősödő Giacometti-hatást mutatja. Később - megőrizve a mintázás expresszív elevenségét - mind szívesebben állította portréit valami ismerősen mindennapi környezetbe, esetleg egy képkeretbe - mint a Radnóti-fejet (1969) - vagy egy könyvespolc elé — ahogy a már csak a művész halála után kivitelezett Szabó Lőrinc-portrét látjuk. Ez az „ismerős” és „mindennapi” környezet azonban - mint az idézett példák is mutatják - soha sem az eleven ember környezete, hanem hangsúlyozottan a képmásé, azé az emléké, ami az ábrázoltról ránkmaradt. Schaár ezzel mintha csak idézőjelbe tenné ábrázolása tárgyát, ahogy ezt rajta kívül mások is tették ekkoriban. Meglepő módon azonban nála ez az idézőjel soha nem válik az értékek kérdőjelévé (mint másoknál), hanem éppen a nagyobb, az elhihetőbb hangsúlyt szolgálja. A portrék sorában utolsóként született meg a három Marx (1975). Schaár megrendelésre kezdett a munkába, s a három különböző fej úgy született meg, hogy a művész szerette volna a közemlékezet minden típusát megfogalmazni - amint később egy kritikusa (Fitz Péter) írta - a „szigorú, filozofikus” Marxot, a „profétikus forradalmár”-t és a „derűs optimistáit. Schaár Erzsébet egyébként valóban ebben a 181
