Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
anyagok kendőzetlenül őszinte felmutatásával leginkább az etruszk művészet realizmusára emlékeztet. - Viltet láthatólag élete végéig elkísérte az a sokszor szertelennek tűnő nyitottság, kezdeményező és kísérletező kedv, ami művészetét ifjúságától kezdve jellemezte. Schaár Erzsébet (1908-1975) évtizedekig szinte kizárólag, mint portrészobrász volt ismert. A hatvanas évek közepétől kezdve azonban előző korszakát szinte feledtetve vált új munkáival egyik jelképévé szobrászatunk megújulásának. Schaár Erzsébet 1908-ban született, Budafokon. 1924-től 1926-ig tanult a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt a mestere. 1926-tól már kiállítóművészként tartották számon. 1932-ben elnyerte a fiatal művészek Szinyei-díját. 1935-ben kötöttek házasságot Vilt Tiborral. Portréiból 1960-ban a Műcsarnokban rendezte meg kiállítását. Művészi megújulását az 1966-os székesfehérvári kiállításán bemutatott anyaga jelezte először. Ezután külföldi kiállítások következtek, majd 1970-ben újabb műveinek nagyhatású bemutatóját rendezték meg a Műcsarnokban. 1974-ben Székesfehérvárott, majd egy évvel később a svájci Luzemben Utca címmel egy-egy, az adott teret kitöltő, életnagyságú kompozíciót épített. Pályája csúcsán, 1975-ben halt meg, Budapesten. 1962-ben Munkácsy-díjat kapott, 1972-ben érdemes művész címmel tüntették ki. Halála után művei számos külföldi kiállításon szerepeltek, 1982-ben komoly feltűnést keltve hoztak sikert a Velencei Biennálén a magyar pavilonnak. Művészi hagyatékából 1980-ban Székesfehérvárott nyílt állandó kiállítás. Schaár, bár egészen korán indult el pályáján, tevékenysége nagyon sokáig mégis csaknem észrevétlen maradt. A harmincas években néhány klasszikus szépségű, leginkább Despiau szellemét idéző portréja a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került. 1948-ban egyik résztvevője volt a Közösségi művészet felé című kiállításnak, utána azonban hosszú évekig visszahúzódva élt budafoki otthonában. Ezekben az időkben keveset dolgozott, de azok a térproblémák, amiket az inkább csak sajátmagának, mint a közönségnek szánt apró méretű fareliefeken fölvetett, a későbbiekben döntő jelentőségűnek mutatkoztak. (Kint és bent, 1949) A hatvanas évek elején a munkáira korábban jellemző klasszikus ízű formaadást egy expresszív, mozgalmas mintázással váltotta föl. Ugyanakkor vált jellemzőjévé az a fajta burjánzó naturalizmus is, ami az éppen ezekben az években induló fiatal festőnemzedék szürnaturalizmusával volt rokon. Valóságos tárgyak, bogarak és növények lenyomatait őrző reliefjei - mint az 1962-es Bogyók -, ágyban fekvő Szerelmesekjei (1965) és a puszta földön heverő Halott katonák (1965) egy kiürült világ, végtelen magány érzetét keltik. S mindezt egy olyan túlcsorduló érzelmességgel, amilyenre modern szobrászatunk történetében - ide értve a századforduló korát is - korábban nem akadt példa. Ugyanez a hang szólal meg azokban a kihívó megjelenésű nőalakokat formáló kompozíciókban is, melyeket az egyik kortárs kritikus - Perneczky Géza — Váci utcai tanagráknak nevezett. (Bundás nők, 1964) Ezek az egyedül, vagy csoportosan álldogáló figurák azonban egyre határozottabb viszonyba kerültek az őket körülhatároló térrel. A penetránsan eleven hatású mintázás mellett egyre inkább a külvilágnak, az őket ölelő térnek való kiszolgáltatottság ábrázolása került a művész érdeklődésének a középpontjába. Korábbi műveiben Schaár Erzsébet - akárcsak bármely kortársa - megelégedett a tér azon darabjának kisajátításával, amit a szobor a saját formájával, mozgásával foglalt el belőle. Ez egy olyan rendszer volt, melyben minden gesztus és minden érzelem letapinthatóan volt jelen. Most azonban egyszerre megváltozott valami: a rövid bundát viselő leányalakok bármily kihívóan is álltak helyükön, mégis megköze- líthetetlenek maradtak, s föl oldhatatlan magányban, számkivetetten dideregtek a végtelen térben. Ezen az úton először mintha Giacometti példáját követte volna Schaár. Hosszú, vékony alakokat mintázott, akiknek pengeéles formái kemény határozottsággal és 180
