Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
más körülmények közt abban az időben nem nyílt volna mód. Érthető, hogy a hatvanas évek végén kibontakozó neoavantgarde mozgalom tagjainak jó része és a később hozzájuk felzárkózó új nemzedék is ezeken a helyeken igyekezett térhez és lehetőséghez jutni. így a legjelentősebb szimpózionokon — Siklóson, Nagyatádon, Dunaújvárosban - egy már csaknem hagyományos értelmű nonfiguráció mellett az évtized szinte minden európai divatja megtalálta helyét, a pop-tói a concept artig, a neo-konstruktivizmusig, a minimal artig. Fontosnak bizonyult az is, hogy a telepeken csaknem a kezdetektől rendszeresen dolgoztak külföldi művészek is. Megfordultak itt kint élő magyarok - mint a Siklósra többször is visszatérő Pierre Székely - és mások is. Jöttek szocialista országokból és jöttek Nyugatról is. Talán nem (sőt, biztos, hogy nem) a korszak legjelentősebb művészei voltak ezek, mégis vitathatatlan, hogy magukkal hozták és érzékelhető módon közvetítették egy másik nép, és egy másik világ üzenetét. Mindez együttesen ténylegesen hozzájárult ahhoz, hogy a korábban szokatlan formai megjelenésű vagy hatású művek, de akárcsak szokatlan technikák és anyagok is mind természetesebben léphettek be a hivatalos kiállítótermekbe, s a művészeti élet egyéb fórumaira is. ÚJRAKEZDÉS ÉS MEGÚJULÁS A változás, a szobrászatunk általános megújulása felé vezető úton az első határozott lépéseket annak a bizonyos harmadik nemzedéknek két tagja - Schaár Erzsébet és Vilt Tibor tette meg, akiknek pályája még a harmincas években indult, s eddigre, a hatvanas évek közepére, csaknem egy teljes életmű állt már a háta mögött. A közvetlenül utánuk jövő nemzedékből ezen az úton mellettük látjuk a stílusban egészen más eszményeket követő Vígh Tamást és Kiss Nagy Andrást is. A kezdeményezők nem kevés kockázatot vállaltak, amikor a járatlan útra léptek. Szakmai múltjuk és tekintélyük azonban némi hitelt is jelentett, s egyben segítséget, sokszor talán védelmet is az ekkor föllépő fiatal nemzedék mind bátrabb újításai számára. Vilt Tibor és Schaár Erzsébet nemcsak pályatársak, hanem /lázastársak is voltak. Ez a tény állandó versengésre késztette őket, s művészi fejlődésük egyik legfontosabb inspirálójának bizonyult életük folyamán. A korszak elején - a hatvanas évtized közepén - a két szobrász közül mind a szakma, mind pedig a közönség előtt Vilt Tibor (1905—1983) volt az ismertebb. 1905-ben született, Budapesten. Művészeti tanulmányait 1922-ben az akkori Iparművészeti Iskolában kezdte, 1925-1926-ban a Képzőművészeti Főiskolára járt. Indulásától nagyfokú szellemi nyugtalanság jellemezte, rövid néhány év alatt a különböző irányba archaizáló stílusoktól a klasszicizmusig és a kubizmusig szinte mindent kipróbált. 1928-1930-ban ő is Rómában töltött néhány ösztöndíjas évet, robbanékony tehetsége azonban megóvta attól, hogy elkötelezze magát a római iskola művészeti elvei mellett. A rendszerváltozást követően az Európai Iskola tagjaként működött, majd 1948-ban egyik résztvevője volt a Közösségi Művészet felé című kiállításnak. Az az út, amelyet a negyvenes évek végétől nagyjából a hatvanas évtized elejéig járt be, tipikus példája a korszak tudathasadásos művészetének. A felszínen, a közönség előtt egyike volt a hivatalos stílus képviselőinek, miközben műtermében továbbra is olyan expresszív-szürrealista kisplasztikákat készített, amilyeneket 1945 után kezdett mintázni. Ezeket azonban csak 1965-ben, székesfehérvári kiállításán mutatta be először a nyilvánosság előtt. — Egyébként ezeknek a kisplasztikáknak az expresszív előadását idézték Vilt köztérre készült „Eötvös” és „Madách” szobrai is, amelyeknek sorsa, hosszan elhúzódó kivitele egyik illusztrációja lehet a tudathasadásos világ nehézkes elmúlásának. 177
