Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
1968-ban a Velencei Biennálén a közönség ismét - és ettől kezdve már mindig - a kísérletező kedvű, a változásra, megújulásra kész Vilt Tibor műveivel találkozhatott. 1970-ben a Műcsarnokban, 1974-ben pedig Tihanyban rendezték meg nagyszabású kiállítását, miközben számos külföldi bemutatkozására is sor került. 1965-ben Munkácsy-díjat kapott, 1970-ben érdemes művész, 1978-ban kiváló művész lett. 1980-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1983-ban, Budapesten halt meg. Az a kollekció, amit Vilt Tibor 1965-ben bemutatott, néhány korai, még 1945 előtti munkája kivételével már erősen különbözött a kisplasztika fogalmának szob- rászatunkban élő korábbi ideáljától. Nem a szorongásos tartalom volt az új, hiszen a félelem és kiszolgáltatottság érzetét már sokan és sokféleképpen megfogalmazták előtte mások is a plasztika nyelvén. Vilt esetében inkább a problémáknak minden kertelés nélküli, a formai megkötésekkel egyáltalán nem törődő, közvetlen és nyers kimondása keltett meglepetést. A kiállítás idejére ugyan már bronzba kerültek az addig többnyire gipszben porosodó darabok, de az anyag ideiglenességének élményét és az alkotó pillanat eleven izgalmát a csillogó fém is megőrizte (Ketrec, 1949, Krucifix, 1955, A kentaur halála, 1956). Valamennyi darabra jellemző volt valamiféle hevenyészettség, az ötlet, a formálás hirtelenségének a lenyomata. Ugyanakkor - s legalább ennyire - jellemezte őket egy határozott szerkezetesség is, egy flexibilis erővonalrendszer, amely a szobrász akarata szerint szervezi a formába foglalt teret. Ez a flexibilitás magában hordja a méret változtathatóságát is. Azaz, itt már szó sincsen a kisplasztika sajátos szűk teréről, amely a szobrászi gondolat súlyával állt arányban. Valamennyi darab - a Henri Laurens szürrealisztikus kompozícióira emlékeztető Nő virággal (1954), a Fekvő nő (1954) ugyanúgy, mint a Közöny (1952) tíz centiméteres nagyságban is óriásként emelkedő, darabos formákból összerótt figurája - későbbi nagyméretű szobrok ígéretét hordozták magukban. - És ez most már nem ugyanaz az eset, mint egy-egy remek Medgyessy- vagy Ferenczy Béni-féle monumentális hatású kisplasztikáé! Ott az adott méretben a formák energikus magabiztossággal töltik ki a terüket, s feszülnek a határoknak. Nagyítani azonban - mint néhány elszomorító példa is mutatta - nem lehetett őket. A váratlan tágasságban ezek a figurák nem érezték magukat jól, mert nem oda készültek, mert alkotójuk számára egyszerűen egészen más volt a megvalósulás lehetősége. Vilt számára azonban az ötvenes években a kisplasztika műfaja semmilyen lehetőséget nem jelentett, s ezért fölöslegessé vált számára, hogy sajátos kötöttségeit vagy fegyelmét magára vegye. Az ötvenes években, s a hatvanas évtized elején szívesen foglalkozott Vilt Tibor reliefek készítésével is. Többnyire apró, alig kéttenyémyi lemezek voltak ezek, s egészen leheletnyi vékonyak. Szinte kivétel nélkül kozmikus távlatokat látszottak megidézni, egy magányos, embemélküli világ vízióját, amit megragadó rajzi finomsággal és hideg, geometrikus pontossággal mutat például a Székek és holdak (1956) kompozíciója. 1961-ben Vilt megbízást kapott a pesterzsébeti Felszabadulási emlékmű elkészítésére. Első elképzelése az volt, hogy a Közönyhöz hasonló módon építi föl tömbszerű alapformákból a kompozíciót. A modellről fentmaradt fotók tanúsága szerint ez a megoldás az őskori menhirekről ismert véglegességet és valami egészen magabiztos erőt kölcsönzött a figurának. - A megvalósult mű viszont többszöri kompromisszumok eredményeként egyike lett azoknak a felemás hatású köztéri szobroknak, amelyekből oly sok született az évtizedfordulón országszerte. Ez a sikertelenség azonban nem keserítette el a művészt, s a következő években egész sorozat olyan kompozíciót fogalmazott meg műtermében, amelynek minden darabja ezt az emlékműmodellt vallhatta ősének. Eleinte ezek is kisméretű vázlatok maradtak, de egyszerre csak nőni kezdtek, s még az évtized vége előtt végképp levetették magukról a kisplasztika álruháját. 1967-ben a székesfehérvári Könnyűfémműben rendezett szobrászati szimpozion - amelyik e nemben az elsők közé tartozott - hozta meg az első lehetőséget arra, hogy 178
