Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)
létem rendőri zaklatást jelentene minden barátomnak, ha elhagynám a klinikát. Az a remény, hogy újra szabadon mozoghatok majd, végtelen boldogsággal töltött el. S szőttem az álmokat, hogyan fogom majd tanulmányozni Franciaországban, hogy az egyház mit tesz a háború utáni lelki romok újjáépítéséért. Ennek az újjáépítésnek a szolgálatába akarok én is állni. És rettegnem sem fog kelleni többet. Sőt még János kiszabadítása érdekében is tehetek majd valamit. Mária hálaéneke töltötte el szívemet: „Magnificat anima mea Dominum...” 1945 karácsony estéjén a nővérek szobájába kis karácsonyfát hoztak. A professzor kíséretével boldog ünnepeket kívánt minden betegnek. Mindegyikük számára letett egy kis édességcsomagot. Kedves mosolyával mindenkihez volt egy jó szava. A vacsorát a szomszéd szobában új barátaimmal Priesender Emillel és feleségével költöttem el. Emil súlyos szívbajjal került a klinikára, de már a javulás útján volt. Ugyanabban a szobában feküdt, ahol Révay Jánosék voltak, akik azóta már Budapestre távoztak. Emil zsidó, felesége osztrák. Fiatal éveiben katonai szolgálatot teljesített az osztrák-magyar hadseregben. 1944- ben a besztercebányai partizánokhoz szegődött. Bátyja és húga a Gestapo haláltáborából nem tértek többé haza. Emil gondolatban folyton szeretett Lily és Gyuri testvéreivel foglalkozott és vigasztalhatatlan volt. Én azzal biztattam, hogy Lily és Gyuri váiják őt a menyországban. „Én nem hiszek a menyországban” - mondta Emil letörtem „Akar velem fogadni, hogy a menyország létezik?” — kérdeztem. „Fogadni? De hiszen sohasem fogjuk megtudni, ki nyerte meg a fogadást.” „Dehogynem, Lily és Gyuri fogják magának megmondani a mennyországban.” „Ezt komolyan hiszi?” „Egész komolyan!” Emil szemében egy kis reménysugár csillant fel és barátság szövődött köztünk. 1946. január 5. Vízkereszt előestéje. Újév óta édesanyám osztja meg velem klinikai szobámat. Sumbal professzor hívta meg, hogy néhány napot velem töltsön. Holnap már el kell mennie, mert a másik ágyba új beteget hoznak. Az új beteg Csallóközből jött. Nagyon zaklatott, és sírva meséli: „December óta elindult nálunk a pokol. Az NB rendőrei teherautókkal érkeztek a falunkba és elvitték féijemet, két felnőtt fiamat, lányomat a vőlegényével és sokan másokat a faluból. Engem otthagytak, mert az ágyban elájultam. Minden éjjel jönnek az ördögök és deportálják a mieinket.” Pozsonyi látogatóim úgy magyarázták a helyzetet, hogy a csehszlovák kormány addig folytatja a deportálást, amíg a magyar kormány bele nem egyezik abba, hogy az egész magyar lakosságot kitelepítsék Csehszlovákiából. A magyar kormányt falhoz szorították. Nap mint nap nőtt a Budapestre menekülők száma. így hát a kormánynak el kellett fogadnia a meghívást, hogy Prágában tárgyaljon a lakosságcseréről, azaz a szlovákiai magyar lakosság egy része és a magyarországi szlovák lakosság kölcsönös áttelepíté10
