Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)
séről. Ez a kompromisszum, - mint tárgyalási alap - azt a célt szolgálta, hogy a magyar kisebbség üldözésének véget vessen. 1945 decemberétől 1946 februárjáig folyt a huzavona. Végül is megkötötték Prágában az egyezményt, mely szerint egyenlő arányban cserélik ki a magyarországi szlovák és a csehszlovákiai magyar lakosságot. A megvalósítást azonban hátráltatta az a tény, hogy Magyarországról nem jelentkezett annyi szlovák áttelepülő, mint ahány magyart Szlovákiából kellett volna áttenni. így tehát az egyezmény nem emelkedett jogerőre és a tárgyaló felek úgy határoztak, hogy a problémát a legközelebbi békekonferencia elé terjesztik. Közben csehszlovák részről újabb próbálkozások folytak. Beindították az ún. „reszlovakizációt”. Ha egy magyar kijelenti, hogy őseit a múltban magyarizálták és most vissza kíván térni a szlovák nemzet kötelékébe, akkor mentesül a kitelepítéstől. A létbizonytalanság sok családot rávitt erre az útra. A prágai ideiglenes megegyezés után a csehszlovák kormány felfüggesztette az internálási és deportálási intézkedéseket. így elvben elhagyhattam volna a klinikát, de Sumbal professzor még nem akart elengedni, mert nem érezte biztonságosnak a helyzetet. Felajánlotta, hogy folytassam az előírt kúrát még addig, míg franciaországi kiutazásom megvalósulhat. Közben kitavaszodott és nagy sokára megjött Sumbal professzor kérelmére a negatív válasz útlevelemmel kapcsolatban. A vágy azonban, hogy kijussak Franciaországba annyira felerősödött bennem, hogy elhatároztam, hogy tiltott határátlépéssel próbálok kijutni. Mikor titkos tervemet Emil barátommal közöltem, a leghatározottabban lebeszélt róla, hiszen egyenesen a szovjetek kaijaiba rohannék. így hát nem maradt más hátra, mint imádkozni és Isten segítségét kérni tervem megvalósításához. Két nap múlva egy kedves ismerős hölgy jött látogatóba hozzám, ki nagy hálával emlékezett meg Jánosról, mert sokat segített családjának a veszedelmes időkben. Tőle tudtam meg, hogy Pozsonyban a Vöröskereszt irodájában útiokmányt állítanak ki olyan személyek részére, akik állampolgárságuk elvesztése miatt nem kaphatnak útlevelet. „Hiszen éppen ez kell nekem” - kiáltottam fel - s azonnal elindultam, hogy megbizonyosodjam, hogy igaz-e ez a hír. És Istennek hála, egy óra múlva kezemben volt a Nansen-útlevél a Vöröskereszt jóvoltából. Most már csak a francia vízumot kellett megszerezni. A francia konzulátuson kilátásba helyezték, hogy néhány héten belül azt is meg fogom kapni. Úgy éreztem, hogy csodálatos imameghallgatásban van részem. Újabb izgalom. Húsvét hétfőjén este egy rendőr jelent meg a klinikán és egy idézést kézbesített részemre másnap reggel 9 órára a csehszlovák politikai rendőrségre. Sumbal professzor és Emil aggodalommal nézték a papírt. Nem akartak egyedül odaengedni és ezért megkérték egy fiatal barátjukat, egy volt besztercebányai partizán katonát, hogy egyenruhába öltözve kísérjen el engem a rendőrségre. Meg is jelentünk másnap az NB főhadiszállásán, ugyanott, ahonnan Jánost a szovjet NKVD deportálta. A politikai rendőrség egyik beosztottja közölte velem, hogy a csehszlovák hatóságok nem engedélyezik kiutazásomat 11
