Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
feleltek meg a művészi megjelenítés és stílus hivatalosan megfogalmazott naturális igényeinek. A szimpózion mozgalom kialakulása hozta meg számára az első lehetőséget, hogy azt a dinamikus - gépszerű és mégis eleven - tömegélményét, amit kisplasztikák seregével fogalmazott korábban meg, végre a témához és a szobrászi gondolathoz a legmegfelelőbb méretben valósítsa meg. Egyik főműve, a robbanékony szerkezetű Dózsa-kom pozíció a nagyatádi alkotótelepen készült, 1973-ban. Bencsik István annak a nemzedéknek a tagja, amelyiknek az ötvenes évek a főiskolai tanulmányok idejét jelentették. Korosztályából egyike volt azoknak, akik a leghatározottabban keresték a hatvanas évek elején a művészet és ezen belül a szobrászat megújulásának a lehetőségeit. Nem véletlen, hogy személy szerint is nagy része lett a szimpózion mozgalom terjedésében. Bencsik a hatvanas évektől kezdve szinte mániákus következetességgel foglalkozott az emberi test egy sajátosan kivágott részletének a szobrászi megjelenítésével. Munkáiban valóságosan szeletekre bontotta az emberi testet, hasonló módon, ahogy a biológusok készítik sejtkutatásaikhoz a mikroszkopikus preparátumokat. A kivágott részletet a természetes méret sokszorosára nagyítva állította a néző elé, ezzel is fokozva a nyugtalanítóan bizarr ellentétet, ami a részletek naturalizmusa és a kivágás absztrakt lehatároltsága között feszült. Kompozícióit többnyire fából készítette, apró fakockákból építette össze, melyeknek a ragasztás mentén elváló élei a szem számára további szeletekre bontják a meghökkentő preparátumot. Ilyenfajta művei igazi helyüket és környezetüket, s tulajdonképpen valódi értelmüket is Siklóson nyerték el. Az Európa (1979) - egy női test felső törzséből kivágott részletek - vagy a Ma’donna (1981) - egy emberi arcból a száj a fölötte emelkedő, már csaknem önálló létre számot tartó orral - többé már nem idézték a korábbi művek laboratóriumi, idegen sterilitását. Ehelyett inkább régi, ismeretlen kultúrák szétesett bálványainak a sejtelmes nyugalmával hatnak, miközben vállalni tudják az anyag, a megmunkálás és a természeti forma Önmagából adódó szépségét is. Az alkotótelepek nem egy szobrászi pályának jelentették a hetvenes évtizedben a kezdetét. Siklósról indult a fiatalon elhunyt pécsi művész, Kígyós Sándor és az ugyancsak pécsi Bocz Gyula is. Az utóbbi nevéhez fűződik a hatvanas évek művészeti váltását követő korszaknak egyik, szinte jelképként is értelmezhető munkája. 1969-1971 között a nagyharsányi bányafal, de tulajdonképpen magának a hegynek a megmunkálásába kezdett bele. A vékony földréteg alól fokozatosan bontotta ki a kemény sziklákat, s faragta, simította mestersége ősi eszközével, a vésővel a hasadékos, töredezett felületet összefüggő, lágy formává. A vállalkozás módja a konceptuális művészet fénykorában, s épp Siklóson, Pauer Gyula azóta híressé vált Pseudo reliefjének (1971) a szomszédságában, meglehetősen anakronisztikus jelenségként hatott. Az eredmény azonban, főként ahogy ma látjuk, talán a művész eredeti szándéka ellenére is egyik dokumentumává vált a concept art egyik oldalága, a land art hazai megjelenésének (Élet, 1969-1971). Az alkotótelepek természetes helyszíneivé lettek az egyes művészek más műfajok területén tett kirándulásainak, s részben azoknak a kísérleteknek is - gondoljunk csak a textil térplasztikákra - amikor egy-egy műfaj alapvetően más természetű feladatokat vállalt magára, mint ami természetes adottságaiból következne. így nyújtottak ezek a telepek gyakorlati lehetőséget elképzeléseik megvalósításához azoknak a festőknek is, akik ezekben az években sokszor és szívesen fordultak a plasztika irányába. Deim Pál Nagyatádon és Zalaegerszegen, Fajó János Győrben, Keserű Ilona Siklóson, Nádler István Győrben, Orosz János Siklóson készített szobrai hatással voltak a műfaj eredeti képviselőire is. A megújulás korszakában e szimpózionoknak nem elhanyagolható szerepe volt egy modernebb művészeti szemlélet általánossá tételében is. Az félnyilvánosság, amit a telepek viszonylagos zártsága és a művek helyhezkötöttsége jelentett, lehetőséget teremtett olyan kísérletek szabad, s méretekben is jelentős megvalósítására, amire 176
