Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Vasadi Péter: Levél és búcsúlevél (regényrészlet)
emberi szerelemben lehetséges, ha egyáltalán. Ezt aztán — elhiheti, ma már minek hencegnék vele? - jól ismerem. De hisz éppen erről a szerelemről van szó. Köszönöm Magának, hogy nem szörnyűlködött. Sőt, finom visszahúzódásával, leveleinek késleltetésével s olykor kimaradásával engem magamra hagyva erősített meg, mintha tudta volna, hogy nem magamra hagy. Elhatározásom általános megdöbbenést váltott ki ismerőseim között. Volt, aki ezt mondta. „Elásod magad!” Tőle vártam legkevésbé. Azt hittem, erős, azaz türelmes és megértő hite van. Mikor hallotta, hogy jövőre kivándorolhatok az országból, mert egy csak külföldön (az én esetemben Franciaországban) megtelepedett rendbe kívánok lépni, a szemem láttára valósággal összeroppant. Én vigasztaltam őt, ha lehet most ezt az igét használnom. Ezt hajtogatta. „Őrültség, amit teszel, azért ez mégiscsak túlzás, idáig nem szabadna elmenned, ez nem más, mint fónnhéjázás, jó, jó, elmélyülsz, de azért gondolj csak bele!” Tőlem telhetőleg derűsen néztem rá, miatta voltam megijedve, nem magam miatt, azt hittem, tömör izomzat feszül a (lelki) bőre alatt s egyszerre beleszaladt az ujjam; milyen sokáig üres, gondoltam! Aztán csöndesen megkérdeztem: Mondd meg, mi alá ásom el magamat? Nem érted, hogy én nem magasan akarok élni, hanem mélyen? Idegesen pergő nyelven azt mondta: „Ha ebbe belebuksz, ami nagyon is lehetséges, mindent el fogsz hagyni, amit eddig szereztél, mert te igenis magasan élsz, hiába mondod, hogy mélyen akarsz, és ilyen magasról csak nagyot lehet esni!” Idefigyelj, válaszoltam neki, nem szeretek játszani a szavakkal. Most minden egyes szó fontos. Én nem szereztem, s főleg nem akartam szerezni semmit, én kaptam, csakis kaptam, és most azt kívánja valaki, hogy többet adhasson és én fogadjam is el ezt a többet! Mit tehetnék tisztességesen? Te talán visszautasítanád? Erre fölugrott: „Áh, neked kár beszélni, te idealista vagy!” Ez akkora marhaság volt, hogy elnevettem magam. Tudom, hogy vaskos realista vagyok, csak éppen nem tűröm a hazugságot, s magamtól legkevésbé. A barátom kiment a konyhába, főzött egy kávét, lecsillapodva visszajött, s minden bevezető nélkül elkezdett mesélni. 0 is megpróbált valami hasonlót, de a harmadik noviciusi éve után nem ment vissza a szemináriumba. Miért? - kérdeztem bele a csöndbe kicsit kegyetlenül, mert túl röviden. Szerelem - válaszolta. Hallgattam. Azóta sem tud napirendre térni a dolog fölött, bár a szerelem elszállt, a nekibuzdulás álmai is. Most mondjam neki cinikusan (másképp alig tudom), hogy ha szerelem, akkor abban épp álomnak nincs helye, meg fittyfene hősiességnek sem, ahhoz egy jó széles ágy kell s csak utána az édes álom? Ha meg szeminárium, akkor fejezze is be, amit elkezdett. Megértettem, hogy kissé túlfeszített, mégis törmelékes lelkiismeret nyomasztotta őt legbelül. Egyszóval maradni is irtózott, elmenni is. Alapjaiban húzta s taszította őt valami tisztázatlanság a lényegben, onnan ítél meg engem is, onnan beszél most is. Saját szavai szerint nem jutott el a valóságig. Vagyis a szerelmet a valóság fölé becsülte, hivatását pedig a valóság alá. Rosszul tette mind a kettőt. A valóság nem csík, nem vonal, hanem mindaz együtt, ami az emberrel megesik, beleértve jót-rosszat, a váratlan és disszonáns dolgokat is. Barátom ma is a valóságban szűkölködik. Sem a túlhajtott lelkesedés, sem a fülledt félelem nem vezethette jóra. Át- éreztem a baját s megöleltem. Sírva fakadt, szegény fiú. Azt csak hazafelé gondoltam, hogy én bizony az alagsori régiókból jöttem, a teljes tagadás 131
