Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Vasadi Péter: Levél és búcsúlevél (regényrészlet)

valóságából és az állítás lépcsőházán át lépkedek most ki az emeletekre. Merem mondani, hogy az alagsorban igenis élet van, ott szép lakások nyílnak jobbra s balra. De persze nincs ege, nincs természetes fénye az alagsornak. Az emeleteknek pedig nincs sötétségük, vagyis védelmük a betörő fény agressziójával szemben. Az olyan embernek, amilyen én vagyok, a vakság és az elvakulás között kell látnia. Az embert csak a saját sötétsége mentheti meg elvakultságától, de ezt a sötétet szokták vagy lehet alázatosságnak is nevezni. És a tagadás, meg az állítás nincs is olyan messze egymástól, mint hinnénk. S végül egyik sem fontos, mivel nem is rólunk van szó; csak áttételesen.

Nem én vagyok megállíthatatlan, mint valami fehér bulldózer, hanem a folyamat az, amely bennem és kívülem is zajlik. Én épp a valóságba, sőt a valóság szívébe vágyom, mert olcsóbb dolgokhoz ma már nincs semmi kedvem. Az egészet inkább egy igazán felsőfokú számtani föladatnak látom, mint zavaros érzelmek tusájának. Még egyszerűbben: azért akarok pap lenni, mert vannak dolgok, amelyeket nem kívánok megtenni, de ennél sokkal több az, amit viszont meg akarok tenni. Ez utóbbiakat csak papként tehetem meg s élhetem át. Azt hiszem, fölkészültem az útra. A hosszabbra és a rövidebbre is, amelyre nemsokára sor kerül. A tárgyaimat, a könyveimet, a bútoraimat s egyéb dolgaimat a kishúgomra hagyom, s két kisebb bőrönddel Dél-Fran- ciaországba utazom (Adda-Sable, Ploiré megye).

Egy „hallgatag” szerzet kötelékében fogok élni, a sziklás partrész közelében. Most, amikor napról napra búcsúzom a hazától, a néptől, a szülőhelytől, az anyanyelvtől, a csak ezen a földrészen érvényes szokásaimtól, a barátaimtól, most értem meg, hogy a megtérésem óta tart ez a búcsú. Sőt, mintha egész eddigi életidőmnek épp ez a búcsú lett volna a veleje. Amiket magam mögött akarok hagyni, tudom, jönnek majd velem jódarabig. Van, amit ténylegesen viszek: egy marék homokot a szüleim sírjáról, egy csokorra való népdalt, szövegestől, dallamostól (már gyermekkorom óta gyűjtögetem őket), öt magyar könyvet (ne kérdezze...), három kedves toliamat. Van még két hetem az indulásig. Szinte naponta változik bőröndjeim tartalma, ahogy a lényeges dolgok kiszorítják a kevésbé lényegeseket, de az a legviccesebb, lehet, hogy mindent le kell adnom a rendben. Tudom, Maga semmit sem fog tőlem kérdezni. De ha mégsem állná a hallgatást, és tudni akarná, végül is miért szántam rá magam e végső lépésre, van válaszom: rájöttem, elkerülhetetlenül rá kellett jönnöm, hogy a szeretet, mint személy, erő, tevékenység, cél és hatás az egyetlen dolog a világon, ami-aki igazán érdekel. Vagyis a világot, amellyel napra nap érintkezem és saját magamat csak a szeretet révén, általa és benne, az ő segítségével vagyok képes érzékelni. Megyek tehát utána.

Ezernyi emberi kötöttséggel vívódom, természetesen. Bányaépítő mérnök vagyok; szerettem a munkámat. Az új föltárásokat, az embereimet, a mélyfúró szerkentyűket a kezükben, azt a félelmetes biztonságot, ahogy több száz méter mély sötétben dolgoztak. Soha többé nem nyúlok tus, vonalzó, logarléc, lámpás védősisak és tervrajzok után. Nem járok többé koncertekre. Nem megyek színházba. Moziba, amit annyira szerettem. Abba kell hagynom a kedvem szerinti olvasást. Imi talán írhatok, valamennyit. Elmaradnak a baráti összejövetelek. Azokkal az ismeretlenekkel fogok ezentúl együtt élni, akik

132